Nem ezt tanulta eredendően. Fotóművésszé vált. A benne rejtőző és mind erősebben felszínre kívánkozó tehetség, életszeretet és igazságkeresés tette azzá. De előtte még végigjárta a fotográfia stációit. Az amatőr státuszból a műkedvelőn át jutott el a művészi színvonalig. Kijárta az iskolát, hogy megtanulja a technikát, az utómunkát, a kompozíciót, a színharmóniát. Megtanulta. A hozzá méltó precizitással és alapossággal.

Amikor Király László György képeit, kép/verseit, vers/képeit nézem, költeményeket látok a teljességről, a rendről, a harmóniáról, az igazságról. Apollói alkotások ezek. Orfikus alkotások ezek. Mindent a helyükre tesznek, kiegyensúlyoznak, elrendeznek. Az ilyen alkotásoknak a célja a harmónia, amelyet a rend ihletéből teremtenek meg.

Ez a harmónia, ez a rend mindenben ott van. A pusztulásban is.

Azokban a képekben is, amelyeket a Homokbánya elhagyatott, romlásnak indult egykori laktanyaépületeiről, épületeiben készített. Ez lett „A pusztulás vonalai” című sorozata, amellyel felvételt nyert a Magyar Fotóművészek Szövetségébe.

A pusztulás vonalaival megrajzolt kép/versek, vers/képek is egyfajta harmóniáról tanúskodnak. Az alétheia harmóniájáról. Az alétheia görög kifejezés, el nem rejtettet, megnyilatkozottat, felfedettet jelent. A fotók olyan épületeket mutatnak a nézőnek, olvasónak, amelyekről a pusztulás eltüntette a funkció harmóniáját, amelynek helyét egy mélyebb rend, egy ősibb összefüggés, egy sajátos struktúra vette át, amelyet a véletlen is rendez. A pusztulás vonalai a látható valóság mögötti terra incognitát próbálják megrajzolni, a fölösleges tartalmaktól megszabadított lényeget próbálják körülhatárolni. Amikor minden fölösleges eltűnik, akkor a sarkokká, árnyékokká egyszerűsödött, redukálódott rend marad csupán. Az a Valódi alatti, mögötti Igaz, amiről a költő – még ha fényekkel, árnyékokkal, szegletekkel, sarkokkal, felületekkel is rajzolja, írja kép/versét vagy vers/képét – sose lódít.

Az elrejtetlenség, a rend, a harmónia nemcsak a pusztulás vonalaiban van meg. Mindenhol ott van. Olykor akár egy asztalosműhelyben is megtalálható. Főleg, ha ez az asztalosműhely történetesen Piet Mondriané. Vagy az övé is lehetne. Az ő szelleme lengi be.

Király László György egyik fontos sorozata a „Mondrian az asztalosüzemben” című. Ezeken a fotókon olyan kristálytiszta kompozíciók jelennek meg, amelyek a nagy művészelőd nyomán ismét a végletekig letisztult rendet kívánják láthatóvá és továbbgondolhatóvá tenni. Azt a lakonikus rendet, amelyből minden változatosság származik. Azt a fenséges mozdulatlanságot, amelyből minden mozgás, minden dinamika származik. Azt az örök időtlenséget, amelyből minden mulandóság származik. A minden hangot magukba foglaló csend képei ezek. A láthatatlan belső világ képei, amelyből a látható külső világ született.

Amikor Király László György képeit nézem – akár a pusztulás vonalait, akár Mondrian asztalosüzemét mutassák is meg – mindig a látszat mögötti valóságról, valóságból érkező üzeneteket látok. A mélyből a felszínre törő lényeget látom.

Amikor Király László György mobiltelefonnal készített képeit nézem, az idő gombostűjére tűzött lepkéket látok.  Ezek a lepkék már nem repülnek. De ha az ember rájuk néz, fel tudja idézni a röptüket. Ha pedig közelebb hajol hozzájuk, a szárnyaikra különböző történeteket talál felírva. Ezek a történetek is a szellem mozdulatlan szépségéről, a káosz mögötti teremtő rendről szólnak. Megörökített, kifeszített pillanatok, amelyek alkalmat adnak az örök szemlélődés művészetének gyakorlására.

Amikor Király László György képeit nézem, óhatatlanul az alkotót is látom. Az embert. Az Embert. Aki fájdalmasan rövidre szabott földi útja során igazságról, szépségről, harmóniáról, rendről és a változás állandóságáról tanult és tanított. A művei által. Amelyek túlélik őt.

Ez az Ember nemrégiben itt hagyott minket. Már az örök harmónia és rend nagytotáljából tekint le ránk.  Nekünk meg itt maradt a minden hangot magába foglaló csend. 

Képek:

Király László György

Közgazdász, fotóművész (képközgazda). Kecskeméten született 1956-ban, mindig is itt élt. Még azokban az években is kecskeméti lakos maradt, amikor az adóhivatal elnöke, illetve a pénzügyi felügyelet vezető testületének tagja volt.  Fotóművészként számos hazai és nemzetközi kiállításon szerepelt. Tagja a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnökségének.

Szöveg:

Libor Zoltán, közíró, tősgyökeres kecskeméti.

eccehomok.hu