h i r d e t é s

Az Egyesült Államokban kell valamidnek lennie, hogy szegény lehess

Olvasási idő
14perc
Eddig olvastam
a- a+

Az Egyesült Államokban kell valamidnek lennie, hogy szegény lehess

2015. november 18. - 08:22
0 komment

Egy check casher (csekkbeváltó) pultnál, a Broadway-n, Brooklyn központi útvonalán, amelyet leárnyékol a New York-i magasvasút, Carlos Rivera haladékot kér. „No tengo los 10 pesos” („Nincs tíz dollárom”), mondja az ablak mögött ülő alkalmazottnak. Brooklynban ezek a butikok mindenütt jelen vannak: a szakmai telefonkönyvben 236 van belőlük. Felismerhetők színes és rozzant homlokzatukról, neonjaikról, a dollár jelképről és a „CASH” (készpénz) szóról az ablakokon.

A készpénz-átutalásokon kívül, itt válthatják be a csekkjeiket azok a lakosok, akiknek nincsen bankszámlájuk: az összeget jutalék ellenében készpénzre váltják (2 százalék 100 dolláronként, plusz különböző egyéb költségek). Nagyon rö vid lejáratú kölcsönöket is adnak, igen magas kamatokra.

Országos szinten ezeknek a standoknak ezrei egy erős, sok formában működő pénzügyi ipart alkotnak, amelyet általános kifejezéssel predatory lenders, avagy „ragadozó hitelezők” névvel illetnek. A gúnynév az agresszív kereskedelmi modellnek tulajdonítható: soha nem engedi el a hitelfelvevőt, aki gyakran azért csinál újabb adósságot, hogy visszafizesse az első kölcsönt, amit új hitelként vett fel.

Hatalmas sikerük ellenére ezeknek a skrupulusok nélküli hitelezőknek nincs jó sajtójuk az országban. Az államok jól-rosszul megpróbálják szabályozni a tevékenységüket. A legpusztítóbb pénzügyi terméket New Yorkban betiltották, de legális Kaliforniában: ez a payday loan, vagy „ fizetésnapi kölcsön”, ami egy ultrarövid lejáratú hitel (legfeljebb tizenöt nap), amelyet a kliens a fizetése napján igen magas kamattal fizet vissza. Egy ügyfél így 300 dollár kölcsönt kap, amelyért 346 dollárt fizet vissza, amikor hozzájut a fizetéséhez.

Ez az iparág, ami húsz évvel ezelőtt még nem létezett, 46 milliárd dollár hasznot hajtott a legutóbbi évben. Ma már több check cashers van az Egyesült Államokban, mint McDonald’s és Starbucks együttvéve. A Tisztességes Kölcsönzésért Központ[1] (CRL), amelyet azzal bíztak meg, hogy dokumentálja a visszaéléseket, létrehozásának évében, 2002-ben ezeknek a kölcsönöknek az összegét mindenféle kamattal, és a fizetésképtelen esetekkel együtt 9,1 milliárd dollárra becsülte. Tizenhárom évvel később beismerték, hogy ma már megbecsülni sem képesek ennek a mértékét: „A teljes összeg több százmilliárd dollár lehet, közölték a riasztó adatot júniusban. Ez amerikaiak millióinak életét köti gúzsba, de az ország egészére kihat[2].”

A szegénység megbüntetése

Egy szegény ember az Egyesült Államokban már mindenért többet fizet: napi szolgáltatásokért, élelmiszerért, biztosításokért[3]. A poverty penalty(„szegénység büntetés”) fogalma nem új: David Caplovitz írt róla 1967-ben egy szociológiai elméleti tanulmányt, ami azóta klasszikussá vált The Poor Pay Morecímmel(A szegények többet fizetnek)[4]. Elemzése időtálló maradt. „A szegények többet fizetnek egy liter tejért és egy kevésbé jó minőségű lakásért”, fújt riadót 2009-ben Earl Blumenauer, Oregon demokrata párti szenátora. Az a 37 millió amerikai, akik a szegénységi küszöb alatt élnek, és a másik 100 millió, akik azért küzdenek, hogy a középosztályba integrálódjanak „fizetnek azokért a dolgokért, amelyeket a középosztály úgy tekint, mint ami jár [5]”.

Egy példa a sok közül: az Amerikai Fogyasztóvédelmi Szervezet egy jelentése szerint a nagy gépkocsi-biztosító társaságok díjszabásai nagyobb mértékben veszik figyelembe ügyfeleik iskolázottsági szintjét, mint vezetésük megbízhatóságát. A vizsgált esetek kétharmadában „a szegény jól vezetők többet fizettek [körülbelül 25 százalékkal], mint azok a gazdagok, akik már okoztak balesetet[6]”.

„Gazdagnak kell lenni ahhoz, hogy valaki a szegény emberek életét élje”, állapította meg ironikusan a Washington Post[7], sorba véve az életnek azokat a kis dolgait, amelyek a pénztelen dolgozókat büntetik: időveszteség a közlekedésben, mindenféle sorban állás a gyenge minőségű szolgáltatásokért, stb. Sem a szabadidőre, sem a szórakozásra nem marad idő, és a tévedés sem megengedett.

Az élethelyzetek néha tragikus fordulatot vesznek. Mint Maria Fernandes sorsa is, aki 2014 szeptemberében halt meg, saját autójában egy parkolóban, New Jersey-ben. Négy éve alkalmazta a Dunkin’Donuts gyorsétteremlánc, és a 32 éves nő három állást is vállalt, délután, éjszaka és hétvégéken, három különböző vállalatnál, hogy biztosítsa lánya tanulását. A New Jersey államban érvényben levő minimálbért kapta: 8.25 dolláros órabért. 550 dollárt fizetett egy bútorozott lakásért, ahol csak ritkán aludt. Inkább a saját autójában pihent, bekapcsolt motorral és légkondicionálóval, hogy frissítse a levegőt, miközben egy benzintartályt tartott a hátsó ülésen. Ez a tartály véletlenül felborult az egyik pihenése közben, és a szétterjedő mérgező gázoktól megfulladt. A Dunkin’Donuts szóvivője a gyászjelentésben úgy méltatta, mint a „mintaszerű dolgozót[8]”.

Térjünk vissza a Stuyvesant Heights negyedben levő check casher–hez. Az alkalmazott javasol egy megoldást Rivera úrnak: adósságának visszafizetésével megvárják a következő napot. Keresztnevén szólítja; láthatóan itt ez a szokás. Megkönnyebbülve röviden telefonál, megígérve angolul, hogy visszafizeti a tartozását. Utána újra nekiindul egy bevásárlókocsival a hosszú utcán. Megtölti visszaváltható palackokkal; a környező szupermarketekben 10 centet kap palackonként. Kisebb munkákat vállal éjszaka is „építkezésen”. Volt már valaha banki ügyfél is, de már nem emlékszik rá, mikor.

Utcai pénzkölcsönzők

A hagyományos pénzintézetek kevés bankfiókot nyitnak az alacsony jövedelmű negyedekben. A Rivera úr postai irányítószámával jellemzett területen, a Stuyvesant Heights-en csak kettő jut 85 000 lakosra: ez egy „banki sivatag”, amilyenből vagy 650-et lehet találni az országban. Szédítő paradoxon, hogy a Stuyvesant Heights mindössze tíz metrómegállóra van a Wall Street-től, a pénzvilág neuralgikus központjától. „A bankoknak nem érik meg fiókokat nyitni a szegényebb negyedekben” magyarázza Lisa Servon, a New York-i New School várospolitikával foglalkozó egyetemi tanára. „Ezek a lakosok több terhet jelentenek, mint amennyi hasznot hoznak. Nem helyeznek el pénzt a bankban, és túl sok időt töltenek el a pultnál. A bankok ennek az ellenkezőjét keresik: olyan ügyfeleket, akiket soha nem látnak, és akik pénzt fizetnek be.”

check cashers–ek tehát ezeket helyettesítik a szegény negyedekben, üzleti modelljüket a szolgáltatások közelségére és azok sokféleségére (SIM kártyák eladása, lottó, sorsjegyek és más szerencsejátékok...) alapozva, és minden tranzakció után százalékot számítanak fel. „A bankok egy-egy gazdag milliomos ügyfelet akarnak, mi viszont egymillió egydolláros ügyfelet”, összegzi kertelés nélkül  Joe Coleman, a RiteCheck elnöke – amelynek tizenkét üzlete van Bronx-ban és Harlemben[9]. Ezek a vállalkozások a szegények számára az utolsó esélyek, mielőtt uzsorakölcsönöketvennének fel az utcán, saját kockázatukra és veszteségükre, a minden törvényes kereten kívül álló loan sharks–oknál, uzsorásoknál, akik kisebb- vagy nagyobb mértékben kapcsolódnak a bűnözéshez, és erőszakot is alkalmaznak, hogy a kamatokkal növelt kölcsönöket visszaszerezzék.

Lisa Servon azt is megemlíti, hogy a New York-ba bevándorolt közösségek, főleg a spanyolajkúak, de a szenegáliak vagy az arabok is, hoztak magukkal egy nulla kamatos mikrohiteles módszert is. Az elv egyszerű: több ember összefog, és befizet egy kis összeget egy közös kasszába. „Minden héten, egy forgó rendszer szerint, más és más tag kapja meg a felgyűlt befizetéseket”, magyarázza a professzor, aki ezeket az alternatív hitelnyújtó köröket tanulmányozza, anélkül, hogy képes lenne felmérni ezek számát vagy gazdasági súlyát.

Ha a szegényeket nem érdekli a Chase, vagy a Bank of America, Lisa Servon kutatásai szerint ennek a fordítottja is igaz. „A szegények előnyben részesítik a check casher-eket mert a bankokban  még többet kellene fizetniük; a késedelmek és a kamatok miatt”, magyarázza.A bankok sokkal válogatósabbak, és nem javasolnak kisösszegű hiteleket rövid távra az ő szükségleteik szerint. Minden cégnek van egy átlagosan 49 szankcióból álló egész arzenálja olyan eszközökből, amelyeket egy folyószámlára alkalmazhat; az engedélyezett folyószámla-hitelkeretet meghaladó pénzfelvétel büntető költségek özönét vonja magával. A tíz legnagyobb amerikai banktól kapott statisztikák szerint, amelyet a bankokat biztosító Federal Deposit Insurance Corporation hoz nyilvánosságra, a folyószámla-hitelfelvételek felét átlagosan kevesebb mint 36 dolláros kiadás miatt kellett felvenni. És mivel a hitelkeretet rövid távú kölcsönnek tekintik, a kamatok elérik a nehezen elképzelhető 5000 százalékot évente.

2011-ben az amerikai bankok 38 milliárd dollár profitot realizáltak csak a kirótt díjakból[10]. „Ezek egyre magasabbak,” jegyzi meg Lisa Servon. „Az amerikaiak pénzügyi instabilitása nőtt ; jövedelmeik ingadozóvá váltak. Több helyen dolgoznak, itt vagy ott, néhány órát. Csekkjeik a hónapok végén nem azonos összegeket mutatnak. Nincs előzetes költségvetésük. Pénzhiányban szenvednek ; a hiányok rendszeresek, a büntetések összeadódnak.” Nem ritka az az eset, hogy olyanokkal találkozunk, akiknek a válság előtt stabil fizetésük volt, és akik ma két bizonytalan állást látnak el részmunkaidőben és órabérért. Az egészségügy, az oktatás, a gyermekgondozás költségei robbanásszerűen emelkednek, és „a munkáltatók kevés szociális juttatást ajánlanak, miközben az amerikaiaknak egyre nagyobb költségeket kell kifizetniük. Nincs többé joguk tévedni... Ez a probléma gyökere.”

A jó adós a mintapolgár …

Egy normális amerikai olyan, aki el van adósodva, de időben fizeti a részleteket. A bankrendszer által készített felméréseken kívül esik közel tíz millió amerikai háztartás, akiknek nincsenek meg az ahhoz szükséges eszközei, hogy az Egyesült Államokhoz méltó társadalmi státuszt élvezhessenek: nincs megfelelő credit score-juk (hitelképességük pontozásos besorolása). Ez a háromjegyű szám általában 300-zal kezdődik (nagyon gyenge) és 850 körül végződik (nagyon jó), de a különböző bankoknál kezdődhet 100-zal és elmehet 990-ig. Ez a besorolás ma már majdnem olyan fontossá vált, mint a társadalombiztosítási szám. Franciaországban ismeretlen módon, a hiteldosszié egy amerikai állampolgár egész életét meghatározza. Ez tanúsítja, hogy időre visszafizeti a tartozásait és méltó arra, hogy kölcsönöket vehessen fel.

Kezdetben kizárólag a bankok használták fel ingatlanvásárlás hitelezésekor, de ma már a hiteldossziét megtekintheti egy kereskedő, egy biztosító, egy ingatlant bérbeadó, sőt, egy lehetséges munkáltató is. Egy jó pontszám a bizalom forrása. Ez behatolhat egészen az online társkereső oldalakra is, ahol lehetővé teszi annak megítélését, hogy az egyén pénzügyi helyzete kielégítően egészséges-e ahhoz, hogy érdemes legyen folytatni a beszélgetést[11]. Egy késve fizetett számla azonnal befolyásolja ezt ; ha a problémák gyűlnek, a pontszám zuhan, és a bankok fenntartják maguknak a jogot, hogy emeljék a kamatlábat.

Ha valaki nem tud jó hitelezési besorolást kapni, akkor a legrosszabb következmény a bankszámla letiltása: ilyenkor az ember a hitelezés szempontjábólláthatatlanná válik, teljesen elveszti a hitelképességét. A kapuk bezárulnak ; az élet költségesebbé és komplikáltabbá válik. A Pénzügyi Fogyasztóvédelmi Iroda(Consumer Financial Protection Bureau) jelentése szerint az alacsony jövedelmű kerületek lakosainak 30 százaléka teljesen kizáródik a hitelezésből. Ez a megbélyegzés sokkal gyakrabban érinti a feketéket és a spanyolajkúakat: közöttük 15 százalékos, szemben a fehérek és az ázsiaiak 9 százalékával[12].

Miközben Európa a megtakarítást részesíti előnyben, az amerikai társadalom erősen bátorítja a hitelfelvételt[13]. A háztartások eladósodottsága állandóan nő. Ha nem vagy eladósodva, az a rossz pénzügyi helyzet jele. A Városi Intézet szerint jelenleg minden háztartásban átlagosan nyolc hitelkártya van, és a fogyasztási hitelek átlagos összege családonként eléri a 15 000 dollárt.

… de a rossz adós a nyereség forrása.

Az 1980-as évek végén azonban egy esemény felborította a régi gazdasági alapadottságokat[14] : megszüntették az uzsorakamat szabályozását, másként szólva eltörölték a banki kamatplafonokat. Ez nagyszámú amerikai számára tette elérhetővé a hitelhez jutást ; cserébe viszont a bankok jogot kaptak arra, hogy szinte teljesen homályos módon rögzítsék a kamatokat. A magáncsődök száma robbanásszerűen nőtt, és a fogyasztási hitelek is olyan szintre ugrottak, amely a ’29-es Nagy Válság óta ismeretlen volt. „Ez az egyetlen iparág, amely ilyen módon működhet[15]”, lázadt fel 2004-ben Elizabeth Warren, a Demokrata Párt balszárnyának egyik ismert politikusa, aki saját pályafutását a hitelipar visszaéléseinek leleplezésére szentelte. 2010-ben, a válságot követően ő volt az egyik kezdeményezője a Pénzügyi Fogyasztóvédelmi Iroda, egy szövetségi ügynökség létrehozásának. Hosszú ideje tanít pénzügyi jogot a Harvardon. Annak illusztrálására, hogy a bankipar mennyire átláthatatlan, kijelentette, hogy ő maga sem képes kiszámítani azoknak a hiteleknek a kamatait, amelyeket felvett.

A középosztály, és azok, akik azért dolgoznak, hogy bejussanak a középosztály tagjainak sorába, a fő forrásai a bankok nyereségének, épp a problémáik miatt, amelyekkel csak akkor szembesülnek, ha vissza kell fizetniük a hiteleket és a felhalmozódó büntetéseket. Elizabeth Warren szerint, épp ők azok, akik a hitelipart ma fenntartják: „A nehéz helyzetbe került emberek, közel a csődhöz ; azok, akik minden hónapban csak a visszafizetendő minimumot tudják megfizetni, akik néha késve fizetnek, akik időről időre fedezet nélküli csekkeket állítanak ki, akik hol itt, hol ott csúsznak a tartozás visszafizetésével[16]...”

Oregonban, Claire Shrout, férjezett, két gyermekes ápolónő ebbe a kategóriába tartozik. Egy homokszem siklatta ki a családi életét: férjének daganatos betegsége, amikor terhes volt a második fiával. „Amikor szültem, a férjem éppen befejezte a kemoterápiát” meséli. Soha nem tudott takarékoskodni, hogy egy biztonsági alapot hozzon létre, mert vissza kellett fizetnie azokat a kölcsönöket, amelyeket egyetemi tanulmányai idején vett fel: „Minden hónapban dollárok ezrei mennek el a számlákra.” Férjének abba kellett hagynia a munkáját a betegsége miatt, és neki is abba kellett hagynia a sajátját négy hónapon keresztül. „Jövedelem nélkül hitelt kellett felvenni, hogy kifizethessük az ápolási díjakat és biztosítsuk a napi költségeket. Ahhoz, hogy visszafizessem az első kölcsönt, fel kellett vennem egy másodikat. Hogy kifizethessem a másodikat, egy harmadikat... Így kezdődtek a bajok. Éppen csak megélünk.” Egy házastárs betegsége, egy meglazult ékszíj az autóban, a fiatalon felvett hitel, amelyet vissza kell fizetni: egy magáncsőd perspektívája egyre kevésbé elvont lehetséges esemény, beleértve a középosztály tagjait is.

A hitelipar számára Shrout asszony és férje tökéletes ügyfelek. Shrout asszony a diplomáját az Oregoni Egyetemen szerezte az 1990-es évek közepén. Tanulmányi költségei „nagyon méltányosak voltak, különösen a mostaniakkal összehasonlítva”. Visszagondolva a campus gyepére, nagy sátrakra emlékszik, ahol a diákoknak ünnepi légkörben ajánlgattak hitelkártyákat. „Az ügynökök ugyanolyan fiatalok voltak, mint mi, színes trikókat hordtak. Ha aláírtunk egy hitelt, nyertünk egy ingyen étkezést vagy egy frizbit. Ez ostobaság: de amikor az ember 17 éves, bódító hatású. Azt mondtuk magunkban, hogy azt tehetünk, amit akarunk, egy ujjcsettintéssel: eleget fogunk keresni ahhoz, hogy visszafizessük... „ Négy éves tanulása alatt öt különböző hitelkártyához írt alá. „Ez vált a problémák megoldásának módjává.” Amikor 28 évesen férjhez ment, 25 000 dollárt keresett évente, de 13 ezer dollár adósságot halmozott fel ; a férje 8 ezret.

A szüleik a Boston College-ban végezték tanulmányaikat, „de egyikük sem vett fel kölcsönt, ahogyan az ma a szabály”. Apja, mint diák, egy benzinkút-szerviznél dolgozott, és a fizetése elegendő volt a tanulmányai finanszírozására. Ma, 2015-ben a Boston College-ban egy tanulmányi év 48 540 dollárba kerül – a kollégiumi szobával együtt a campuson 62 820 dollárba, az intézmény honlapja szerint.

Az amerikai háztartások nem azért adósodnak el, hogy egy medencét építsenek, vagy egy négykerék-meghajtású terepjárót vegyenek, hanem azért, hogy biztosítsák az életfeltételeket: a lakást, az egészségügyet, autót, tanulást,biztosításokat. „Más, jobban szervezett országokban, az embereknek nem kell eladósodniuk egészségügyi okokból, vagy hogy tanuljanak, sóhajt vágyakozva Shrout asszony. Ha én Svédországban lennék anya, a mi történetünk nagyon más lenne, és tíz nappal több szülési szabadságom lenne. Nem akarok mindent a társadalomra, vagy a hitelminősítő szervezetekre tolni ; nekem is megvan a személyes felelősségem. De az Egyesült Államokban a fiatalok sokkal inkább ki vannak téve az eladósodásnak, mint bárhol másutt. Ki vannak szolgáltatva. Ez nyit utat a drámai helyzeteknek. Az egész rendszer válhat ragadozóvá.”

Rivera úr, vagy Shrout asszony adósságai csak kis patakok; országos szinten ezek hozzák létre a hitelek nagy folyamait, amelyek összességükben 22 százalékkal nőttek az elmúlt három évben. 2014-ben a fogyasztási hitelek is történelmi csúcsot döntöttek 3200 milliárd dollárral...

 

Fordította: Hrabák András / magyardiplo.hu (Címlap: Forrás: alamy.com)

 


[1] Center for Responsible Lending
[2] The cumulative costs of predatory practices [A ragadozó gyakorlat halmozódó ára], Center of Responsible Lending, Durham, 2015. június
[3] Lásd Serge Halimi: Pauvreté à l’américaine dans l’autre Californie [Szegénység amerikai módra a másik Kaliforniában], Le Monde diplomatique, 1988. szeptember
[4] David Caplovitz: The Poor Pay More : Consumer Practices of Low-Income Families [A szegények többet fizetnek: Fogyasztói gyakorlat az alacsony jövedelmű családokban], Free Press, New York, 1967.
[5] DeNeen L. Brown: The high cost of poverty : Why the poor pay more [A szegénység magas költsége: Miért fizetnek többet a szegények], The Washington Post, 2009. május 18.
[6] Largest auto insurers frequently charge higher premiums to safe drivers than to those responsible for accidents [A legnagyobb gépkocsi-biztosítók gyakran drágábbak a biztonságosabban vezetőket, mint akik több balesetet okoznak], Consumer Federation of America, Washington, 2013. január 28.
[7] DeNeen L. Brown: The high cost of poverty, idézett cikk.
[8] Rachel L. Swarns: For a worker with little time between 3 jobs, a nap has fatal consequences [Egy munkásnak, akinek kevés ideje volt 3 munka között, a pihenés végzetes következménnyel járt], The New York Times, 2014. szeptember 28.
[9] Lisa Servon: The high cost, for the poor, of using a bank [A szegényeknek többe kerül a bank használata], The New Yorker, 2013. október 9.
[10] Graphic : Checking account risks at a glance [Folyószámla-kockázatok dióhéjban], The Pew Charitable Trust, Philadelphia, 2011.
[11] Where Good Credit Is Sexy !! [Ahol a jó hitel szexi], www.creditscoredating.com
[12] Consumer Finance Protection Bureau: crédit invisibles [láthatatlan hitelek], Office of Research, 2015 május, http://files.consumerfinance.gov
[13] Lásd Christopher Newfield: La dette étudiante, une bombe à retardement [A diákhitel időzített bomba], Le Monde diplomatique, 2012. szeptember
[14] Az amerikai uzsorakamatok szabályozása az angol precedensre, common law-ra vezethetők vissza, lásd Steven Mercatante: The deregulation of usury ceilings, rise of easy credit, and increasing consumer debt [A kamatplafonok deregulációja, a könnyen felvehető hitelek növekedése, és a növekvő fogyasztói eladósodás], South Dakota Law Review, Vermillion, 2008.
[15] Frontline, PBS, 2004. november 23.
[16] ugyanott