A videón többek között a buziásfürdői javítóintézetben és a rahovai börtönben büntetésüket – a járványra való tekintettel szigorúbb körülmények között – letöltő fogvatartottak is megszólaltak, kérve polgártársaikat, maradjanak otthon.

Ez a történet nem indult valami  vidáman. A videó alá több száz tiltakozó komment érkezett, emiatt aztán le is szedték az ANP honlapjáról (de megtalálható még pl. itt). Tudomásom szerint egyetlen közszereplőként csak Liviu Iolu, a néhai Cioloș-kabinet szóvivője sérelmezte a gesztust, azt állítva, hogy egyáltalán nem szerencsés összehasonlítani az elítélteket azokkal az állampolgárokkal, akik most szabad elhatározásukból tesznek eleget kötelességüknek, felismerve a hatósági intézkedések helyénvalóságát.

Liviu Iolu állásfoglalása tiszteletre méltó: felszólalt az ügyben és követelte a videó eltávolítását. Szerintem nyugodtan követelhetett volna nyilvános bocsánatkérést is, sőt, az „illetékesek” lemondását is. Mert nem egyszerű bakiról van itt szó, vagy olyasmiről, ami miatt gyakran és többnyire joggal felháborodunk mi, országunk lakói. A történtek két okból is döbbenetesek.

EGY AKARATLAN ÉS VÉGTELENÜL ÜGYETLEN SZÍNVALLÁSNAK LEHETTÜNK TANÚI.

Michel Foucault huszadik századi francia gondolkodó a modern társadalom alapvető működési mechanizmusát a börtön-problémán keresztül mutatta fel. A modern börtön célja a megfigyelés, a test folyamatos kontroll alatt tartása és fegyelmezése, azáltal, hogy a rabokban folyamatosan a megfigyeltség érzését kelti, ami egy idő után ahhoz vezet, hogy a rab akkor is úgy viselkedik, ahogy „kell”, amikor tulajdonképpen nem figyelik meg. Foucault felteszi azt a kérdést, ami a modern társadalom egészére vonatkozik: vajon nem jártunk mi is úgy, mint ezek a bizonyos rabok? Számára az iskolák, a kórházak, de a gyárak (irodaházak stb.) mind a börtönhöz hasonlóképpen működnek. Az iskolában a gyermekek megtanulnak „szépen ülni”, hallgatni, figyelni, nem majszolni, amikor nincs annak ideje; ahogy a kórházba belép valaki, emberből páciens lesz, akit az illetékes hatóságok ide-oda tesznek, küldözgetnek stb. (most a járvány miatt ez közvetlenül is megnyilvánul); az irodában pedig az alkalmazott (ősidőkben úgy hívták: munkás, bár az újabb terminus árulkodóbb és talán pontosabb) a menedzserek felügyelete alatt megtanul szorgalmasan dolgozni, nem elvesztegetni egy percet sem stb. Ezek a tanult dolgok beleolvadnak a tudatba, s egy idő után külső kényszer, noszogatás nélkül is úgy viselkedünk, ahogy „kell”.

Foucault elemzése kiterjed Jeremy Bentham börtöntervezetére, a panoptikumra is. Ez egy henger alakú épület, amelynek szélén találhatóak a cellák. Az épület közepén egy őrtorony áll, ahonnan egy börtönőr figyeli a körben elhelyezett rabokat, akik viszont nem láthatják őt. A szerkezet lényege az, hogy a rab ne tudja, mikor figyelik, de mindig azzal a tudattal éljen, hogy figyelhetik. Foucault szerint a panoptikum nem egy épület, hanem egy hatalmi mechanizmus, ami a modern társadalmat alapvető módon meghatározza.

Forrás: Wikimedia Commons

Foucault elemzése kiterjed Jeremy Bentham börtöntervezetére, a panoptikumra is. Ez egy henger alakú épület, amelynek szélén találhatóak a cellák. Az épület közepén egy őrtorony áll, ahonnan egy börtönőr figyeli a körben elhelyezett rabokat, akik viszont nem láthatják őt. A szerkezet lényege az, hogy a rab ne tudja, mikor figyelik, de mindig azzal a tudattal éljen, hogy figyelhetik. Foucault szerint a panoptikum nem egy épület, hanem egy hatalmi mechanizmus, ami a modern társadalmat alapvető módon meghatározza. Forrás: Wikimedia Commons

Miért szántam most néhány sort e téma felvázolására? Foucault gondolata máig vita tárgya, leírhatom én is, más is, hogy miről írt, de ahogy az angol mondja, take it or leave it. De nem olyan közömbös ez a gondolat, ha az az állam, amelynek állampolgárai vagyunk (vagyis amit mi alkotunk), úgy tűnik, egyetért vele. Karantén, börtön, otthon ülsz vagy a sitten, nekünk mindegy. Fogadj szót, ez a lényeg. Mert igaza van abban Liviu Iolunak és a sok száz kommentelőnek, hogy a román állam két jelentős intézményének egy  szerencsétlen megnyilvánulásán keresztül pont ezt nyilvánította ki. Csakhogy ez nem hiba, hanem vallomás: az összehasonlítás valóságos, ha egyszer az állam is úgy tekinti, hogy a szabadságvesztés és a kijárási tilalom – egykutya. Az állam szemében a két dolog hasonló, akkor pedig az állampolgár szabad elhatározása, aminek csakis államon belül van értelme, nem tiltakozási alap. Annyi szerencsénk van, hogy államunk, bár rendészetileg tekint ránk (fokozott rendőrségi, csendőrségi és katonai jelenlét az utcákon), ezt nem akarja nyíltan felvállalni. Leveszik a videót, és remélik, hogy elfelejtjük a nyelvbotlást.

Mondhatjuk azt, persze, hogy csak a szükségállapot miatt tekint ránk úgy az állam, mint potenciális rabokra – a videóban még egy szubtilis fenyegetést is felmondattak az egyik rabbal, hogy biza’ vigyázzunk magunkra s maradjuk otthon, nehogy oda kerüljünk, mint ők –, de a járvány egyáltalán nem ad okot erre. Már az is elég problematikus, hogy elméletileg létezhet olyan kivételes állapot, amelyben az állampolgárokat a rendészet könyörtelen szemüvegén keresztül nézhetik az „illetékes hatóságok”, értsd: lelőhetik őket az utcán, vagy különösebb magyarázkodás nélkül letartóztathatják őket, tehát hogy a hatóságok az állampolgár szabadságának eltiprásában és életének kioltásában is illetékesek lehetnek. Jelen körülmények között azonban erre nincs szükség. Úgy is meg lehet fékezni egy járványt, hogy a szabad állampolgárokat szabadoknak tekintjük. Ha ezt a román állam nem így gondolja, akkor semmi garancia arra, hogy „békeidőben” (most ugye molekuláris entitásokat böködünk mikroszigonnyal és himnusszal) nem rendészetileg szemléli a „kedves” nép ténykedéseit. Titkosszolgálat, rendőrség, ügyészség stb. működése. Persze nem kell feltétlenül átlépjen a Rubikonon, de elég baj az, ha úgy gondolja: átléphet, ha kedve szottyan. Csak nem bizonyos kedvek szottyanásától kellene függjön az ilyesmi. Ha mi szabad emberek vagyunk, akkor ez tabu. Ha nem tabu, nem vagyunk szabad emberek.

Ebben a helyzetben tehát minden jogunk megvan arra, hogy bocsánatkérést és menesztéseket követeljünk. Aki minket nem tekint szabadnak, az nem uralkodhat fölöttünk. Persze ez a maxima is rejt egy poént, de ez már máshová tartozik; már az is előrelépés lenne, ha ennek a paradox elvnek eleget tennének közös körülményeink. Mindez azonban csak az érem egyik oldala.

*
A képviseleti kormányzás keretein belül a törvényeket az állampolgárok nevében és felhatalmazásával hozzák és érvényesítik. Mivel ez így van, nem lehet olyan törvényt hozni, vagy a törvényt úgy érvényesíteni, hogy az az állampolgárokon esett sérelmekhez vezessen. Azt a jogi keretet, ami ezt a sérthetetlen magot ma körülhatárolja, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata vázolja fel, és melyet jogilag is kodifikál az Emberi Jogok Európai Egyezménye. Ezt az egyezményt Románia is elfogadta, bár a járvány miatt kialakult helyzetben saját területén szükségtelenül és helytelenül felfüggesztette az érvényességét – ebben a helyzetben még fontosabb, hogy mi, az állampolgárok bíráljuk a kormányt és a hatóságokat, ha szerintünk jogtalanul járnak el, és tegyük nyilvánvalóvá a határokat.

Vannak állampolgárok, akik megsértik a törvényt, és vannak az elítéltek között, akik erkölcsi törvényt is megsértettek ezzel. Áthágták az állampolgárok közösségének szabályait és tetteikkel szembementek az együttélés alapvető lehetőségfeltételével. Ezeket az állampolgárokat, ha elég súlyos a tettük, szabadságvesztéssel sújtják. Ennek elvileg az lenne a célja, hogy ezek az emberek megjavuljanak, belássák tettük szörnyűségét és megváltozzanak. A bosszú nem lehet egy közösség belső elve, s bár lehet, hogy a szűkebb, „törvénytisztelő állampolgárok” közösségi elvét valaki megsértette, de ettől még mindig az állam által körülhatárolt, tágabb közösség része. Elkülönítik a szűkebb közösségtől, de nem vehetnek tőle el bizonyos dolgokat vagy jogokat, amelyek az embert, mint embert megilletik – vagyis a büntetőeljárás nem sértheti az ő emberi méltóságukat.

A törvény tehát – olyan keretek között, amelyek szerint a mi államunk is működik – nem érvényesülhet oly módon, hogy az megalázza a törvényt megszegőt, mert ez azt jelentené, hogy az emberséget felülírja maga a törvény, aminek a lényege épp abban áll, hogy ezt megvédje. Az, hogy emberek egymást bántják és egymás méltóságát semmibe veszik, sajnálatos, de egészen más és teljességgel botrányos, ha ilyesmit maga az állam csinál. S ugyanígy: az egyes állampolgár megsértheti a törvényt, de a törvény szolgáinak és az állam szerveinek soha, semmilyen körülmény között nem szabad megsérteniük az állampolgárt, abban az értelemben, hogy emberi méltóságát semmibe veszik. Mert ez azt jelentené, hogy az állam – ami az állampolgárok virtuális közössége – és a törvény – amelyet minden állampolgár nevében hoznak – alapját nem a tisztelet képezi, hanem a megszégyenítés. Ha ez így van, akkor már az állampolgárok becsületén esik csorba. 

EZÉRT ELFOGADHATATLAN A ZSARNOKSÁG,

és bármely ember, bármilyen formában való megszégyenítése az állam szervei felől, mert ez az állampolgárok közösségének egészére rossz fényt vet. A törvény erkölcsi alapja épp abban mutatkozik meg, hogy hogyan bánik a neki kiszolgáltatottakkal. Ha velük szemben úgy jár el, hogy elemi méltóságukra fittyet hány, akkor elveszti erkölcsi alapját. Az olyan államban, amilyennek a miénk vallja magát, a törvény „jó” (szemben például a hitleri törvényekkel, amelyek „faji” alapon diszkrimináltak), ami azt jelenti, hogy végső erkölcsi alapját nem teheti félre semmilyen esetben sem. Ha ezt megteszi, akkor bárkivel megteheti, és a törvény erkölcsi normából ürüggyé züllik. Ekkor pedig az állampolgárok nevében ürügyeket találnak ki, s nem az együttélés alapvető törvényeit. De még ennél is nagyobb a baj. A kínzás, a megszégyenítés, a megcsúfolás hatványozottan tilos az állam bármely szerve számára, mert ezzel az állampolgárok nevében kínozna és alázna, amit pedig tiltott. Ezzel az állam pedig az állampolgárok közösségéből közönséges bűnszervezetté válna.

Ezek azok az elvi megfontolások, amelyeket nem csak a börtönnel és a büntetéssel kapcsolatban kell mindig szem előtt tartanunk, hanem általában, hiszen ezek az állampolgári mivoltunk alapvető feltételeit képezik.

*
A marosvásárhelyi börtön falán látható egy óriásplakát: „annak a környezetnek vagyunk a termékei, amelyben élünk” („suntem produsul mediului în care trăim”). E felirat cinizmusa jellemző arra, ahogyan Románia, karöltve a világ legtöbb államával, érvényesíti saját törvényeit. Mi itt az üzenet? Egyrészt cinikus a rabokkal szemben: bár a környezet terméke vagy, tehát nem igazán vagy felelősségre vonható, sittre vágunk. Másrészt cinikus a törvénytisztelő állampolgárokkal, s különösen ízléstelen módon azokkal szemben, akik valamilyen bűntény áldozatai voltak. Mintha azt mondaná: „Tudjuk, olyan körülmények uralkodnak, amelyek kedveznek a bűnözésnek, aminek ti áldozatául eshettek.” De mivel nem mondhatjuk, hogy a körülmények megjavításával nagyon igyekezne, végül is ez az óriásplakát nekünk, törvénytisztelő állampolgároknak azt üzeni: c’est la vie.

A börtönök legtöbb helyen azt az egyetlen célt szolgálják, hogy az igazságtalan és erkölcstelen politikai és társadalmi rend melléktermékeit összeseperjék és bedugják egy helyre, ahol nem kell foglalkozni velük. Az „emberszemét” szőnyeg alá seprésében épp annyira hatékonyak társadalmaink, mint amennyire ennek az „emberszemét”-nek a kitermelésében. A bűntett persze mindig a körülmények és egyéni döntések elegyéből származik, de amennyiben a börtönök működtetésének nem a rehabilitáció, hanem egyszerűen az elzárás a célja, vagyis erkölcsi tényezőkről csak az elméletben és nem a gyakorlatban van szó, annyiban, amikor a gyakorlatot vizsgáljuk, félrevezető azt erkölcsileg igazolni. Nem az erkölcs szerint működik. 

A valódi cél az, hogy ember- és polgártársainkkal szembeni kötelességünknek ne kelljen eleget tegyünk se mi, se az állam szervei. Mert itt kötelességről van szó, ha egyszer felismertük, hogy vannak körülmények, amiken ha változtatunk, a bűnözés csökkenni fog. Ez pedig egyrészt az állam kötelessége és felelőssége, másrészt a miénk, mert ha az állam nem tesz eleget kötelességének, akkor mi kell felszólítsuk erre. Ami elméletben az állam által körülhatárolt közösség erkölcsi normáinak érvényesítésének módja volt, az a gyakorlatban egy hallgatólagos egyezségnek tűnik az állampolgárok és a hatóságok között, amellyel épp e normák széles körű érvényesítésének kötelességétől óvják meg egymást a felek. Emellett egy rejtett célt is felfedezhetünk: a rabokkal a hatóságok példát statuálnak – s ez is hozzátartozik Foucault gondolatmenetéhez –, megmutatják, mivel jár, ha a hivatalos társadalom szabályait megszegjük,

AMI TEKINTHETŐ AZ ÁLLAMI TERROR EGY IGEN SZUBTILIS FORMÁJÁNAK.

De ha már van egy ilyen hallgatólagos egyezség, akkor a jó ízlés (ami egyébként ezért nem a legmegbízhatóbb mérce) azt kívánná, hogy ezt a „kukás” szerepet az állam a legnagyobb diszkrécióval végezze, tekintettel az érintettek intimitására. Az említett óriásplakát kifüggesztése már ennek a diszkréciónak a megsértése.

És végül visszajutottunk a videokliphez. Nem csak, hogy a diszkrét szőnyeg alá seprést sérti meg ez a kampányanyag, hanem a rabok emberi méltóságát is, ami olyasvalami, amit az államnak nem szabadna megsértenie, s amelyet ha megsért, az összes állampolgárt megszégyeníti. Az ember, akár  rab, akár szabad állampolgár, nem lehet színházi kellék, amivel az állam valamilyen üzenetet kézbesít. Azzal, hogy a rabokkal azt mondatják, hogy „tudjuk, hogy nehéz”, nem pusztán a szabad állampolgárokat hasonlítják hozzájuk. Megalázzák őket azzal, hogy kimondatják velük a szabadságvesztés fájdalmait. Hiszen ez fájdalmas dolog, akkor is, ha igazolható, akkor is, ha valakit erkölcsi törvény megszegése miatt sújt. Ha megbüntetünk valakit, a legkevesebb, amit tehetünk és amit tennünk kell, az az, hogy hagyjuk büntetését emberhez méltó módon letölteni. Ha ezt nem teheti meg, az állam veszíti el erkölcsi alapját, ezzel pedig mi, állampolgárok veszítjük el annak értelmét, hogy miért tartsuk tiszteletben a törvényeket. 

Ha egy őr a rácsot megzörgetve olyat mond, hogy Milyen nehéz lehet rácsok között élni, te nyomorék. Biztos jól esne kimenni, ugye? Hát nem tudsz, hahaha!, ha így beszél, akkor megalázza a büntetését töltő állampolgárt. Ebben a videóban még tovább mentek a hatóságok: a rabokkal mondatták el ezt. Tudjuk, hogy nehéz, most még abban a szűk időben sem találkozhatunk családtagjainkkal, csak kurta telefonbeszélgetéssel bizonyosodhatunk meg jóllétükről… Tudjuk, hogy fájdalmas bezárva lenni…. Mintha gumibottal szétvert csavargót vinnének a sürgősségire, hogy az autóbalesetekben megsérülteket bátorítsa: nézd, tudom milyen rossz, amikor eltörik a kulcscsontod, de ki fogod bírni. Az egész botrányt fokozza az érzelgős, csöpögős, hatásvadász háttérzene a videóban, ami keretezi a gúnyos, megalázó gesztust. Nézzétek, Románia polgárai, hogy szenvednek szegénykék! Sőt, a rabok szájába adja a szöveget, felmondatja velük: nézzétek, mi szegénykék, hogy szenvedünk. 

Mindenki látott már olyan filmet, ahol megaláznak egy szereplőt, megtörik erkölcsi, emberi mivoltát azzal, hogy szájába adnak egy ehhez hasonló szöveget, s végül megcsókoltatják a velük az erősebb lábát. Igen, felér ez azzal, hogy letépik egy ember ruháját és végigviszik a városon mindenki szeme láttára. Csakhogy mi nem vagyunk érzéketlen bámészkodók, akik a megszégyenítettet sárral és ürülékkel megdobáljuk, akkor sem, ha ártott nekünk. Erkölcsös lények vagyunk, és ha bármely állami szerv ennek ellentétét bizonygatná, ahogy ezzel a gesztussal kimondatlanul bár, de megtette, akkor elmondhatatlan mértékben becstelenítettek meg bennünket. Mi – az állampolgárok közössége – nem fogadhatjuk el, hogy e közösség megtestesülése ilyesmit megengedjen magának bárkivel szemben.

A rabok le kell töltsék a büntetést, mivel felelősek tetteikért, de mindeközben megmaradnak embereknek és polgártársainknak, akiket nem szabad nyilvánosan megalázni, és főképp nem magának az államnak. Ezzel a gesztussal, ahogy a fentebb leírt elvekből következik, minden állampolgárt szembeköptek azok az „illetékes hatóságok”. Sőt: a mi nevünkben szolgálók köptek szembe minket (és persze magukat is), mint ahogy oly sokszor. Meddig tűrjük ezt?

Szerző: Szilágyi Botond/plakatmagany.transindex.ro