T.R. Salty nevét egyre többen ismerik az országban. Bellum Atlantis című regényével "érkezett meg", idén pedig megjelent a Fekete Szivárvány című trilógiájának második kötete is. Aki szereti a sci-fit és a misztikus kalandregényeket, ne habozzon elolvasni az eddig megjelent két részt. És ez most nem a reklám helye.

Harvay Péter: Azt már sokszor, sok helyen elmesélted, miért kezdtél el írni. Engem a motiváció érdekel, és az, hogy születik a témaválasztás.

T.R. Salty: Azt. Hogy hogyan kezdtem el írni, azt valóban sok helyen elmondtam, így nagyon röviden: megnéztem a Star Warst – tizenkét éves lehettem – amikor először bemutatták nálunk, 1979-ben. Elolvastam a könyvet (is), és úgy éreztem, én is tudnék írni ilyen Star Wars fan fictiont (ma ez lenne a neve az ilyen írásoknak), és elkezdtem ezzel foglalkozni. Első próbálkozásaim valóban ilyesmik voltak, és ez idővel szépen lassan átalakult egy teljesen más dologgá. Emellett rengeteg Nemere Istvánt olvastam, aki kezdetben meghatározta a világlátásomat. Amiket akkoriban írtam abszolút fiókoknak készülő valamik voltak, annyi szerencsém volt, hogy amikor tizenöt-tizenhat éves lehettem, Nemere elolvasta őket. Akkor még Esztergomban lakott, ahol én is. Tanácsokat adott, milyen irányba menjek, hogyan menjek. Aztán próbálkoztam kiadni a már megfelelőnek vélteket nem sokkal a rendszerváltoztatás előtt. Mindenhonnan szelíden vagy kevésbé szelíden elhajtottak. Azt mondták, ezek kiadásra teljesen alkalmatlan írások. Érdekesség, hogy írtam fantasyt is, még a nyolcvanas évek végén, nem is keveset, azokra meg azt mondták – legalábbis azok a kiadók, akik akkoriban foglalkoztak sci-fivel – hogy ilyen kapitalista szemétre nincs szükség Magyarországon.

HP: Milyen a kapitalista fantasy?

T.R. Salty: A fantasy. Ahogy ma ismerjük. Ami akkoriban kapitalista szemétnek számított. Annak ellenére, hogy a Galaktikának egyszer volt egy fantasy különszáma, amiben volt Conan, a barbár képregény is. Ehhez képest volt furcsa ez a „kapitalista szemét” hozzáállás. Majd az egyetemen is írogattam, de akkor eltereltek a „nagyon irodalmi” irányba. Azt mondták azok, akiknek adtam a szavára, nem jók ezek a könnyű műfajok, mert Esterházy, Nádas és Hajnóczy az irodalom, ilyesmit kell. Így kicsit elmentem „irodalmi” irányba, aztán, mivel senki sem támogatott, abba is hagytam. Egyéb okok miatt kezdtem el újra írni, tíz-tizenöt évvel később. És akkor jött a Bellum Atlantis ötlete.

HP: Hogy fér össze a dolgozatjavítás, az órára való felkészülés, az érettségiztetés, az osztályfőnöki teendők és az írás?

T.R. Salty: Úgy fér össze, hogy ma Magyarországon körülbelül öt olyan író van, aki a piacból megél, tehát nem mindenféle állami és alapítványi támogatásból tartják fent magukat. Az írók 90%-a csinál valamit az írás mellett. Tehát ezt össze lehet egyeztetni. Most már nekem is sikerül, bár kezdetben kicsit nehéz volt. Időbeosztás kérdése.

HP: Ha leülsz írni, az mennyi idő?

T.R. Salty: Teljesen változó. Csináltam egyszer azt, hogy minden nap két oldalt írok, ha törik, ha szakad, hogy haladjak. Ez nagyjából ötezer karakter. Ment is egy darabig, de lusta voltam, motiválatlan, és mindenfélét kitaláltam, hogy ne kelljen nekiülnöm. Haladni viszont szeretnék, így van, amikor nagyon belelendülök. A Fekete Szivárvány második részének vége felé nagyon elkapott a szíj, éreztem, hogy ezt most mindenképpen be kell fejeznem. Vasárnap volt, másnap kezdődött a meló, a motiváció is megvolt. Akkor egész nap írtam. Ez durván tizenöt-húsz oldal lett. Szóval képes vagyok ennyit is írni. Sőt, ha nagyon szorít a határidő – vannak határidős munkáim is –, akkor még inkább képes vagyok ilyesmire. Mert amúgy szeretem elhúzni az időt, álmodozom, meg minden mással foglalkozom, mint ezzel.

HP: Nem olvastam még el a második kötetet. Lesz harmadik rész?

T.J. Salty: Lesz. És nagyon nagy csavarokkal. Az biztos, hogy elképednek majd az olvasók!.

HP: Miért fekete a szivárvány?

T.J. Salty: Amikor ezt a történetet elkezdtem írni, jött egy ötlet, ahogy egy tinédzser lány áll egy iskola tetején a napelemtáblák alatt. Így is kezdődik a történet, valamikor a nem túl távoli jövőben. Ahelyett azonban, hogy ezt így megírtam volna, eszembe jutott, ehhez egy világot is ki kéne találni. Egy komplex univerzumot, amiben a történet játszódik. És mivel ma nagyon divatosak a posztapokaliptikus történetek, ezért úgy döntöttem, hogy posztapokaliptikus és tinédzser-témájú legyen, mert a fiatalok többet olvasnak, mint a felnőttek. Mostanában ezek nagyon mennek, és valahogy nekem is kedvem szottyant egy ilyet írni (Akkoriban rengeteg ilyesmit is olvastam). Kidolgoztam hát ezt a hátteret a lánnyal, a meteorral, az összeomló és az újjászülető civilizációval, úgy, ahogy benne van az első részben. Sokat segített, hogy találkoztam Gáspár Andrással is, aki a kilencvenes évek elején volt a magyar sci fi egyik nagy alakja, később Wayne Chapman álnéven megalkotta az igazi hardcore fantasyt. Ez a M.A.G.U.S sorozat. A kiadóm hozott össze vele, és ő mondta, hogy kellene valami központi motívum. Valami, ami meghatározza az egész körívet, ami végighúzódik a történeten. Nem baj, ha nincs mindig központi szerepben, de mégis folyamatosan ott van. Azt javasolta, mi lenne, ha lenne a történetben egy szivárvány, ami fekete. Ez nem az én ötletem tehát, hanem az övé. És így született meg a Szivárvány, de nem mondom el, hogy miért fekete.

HP: Nem illusztrálta még senki?

T.R. Salty: Nem, de a borítófestő Pozsgay Gyulával megbeszéltük, hogy harmadik kötet címlapján rajta kell lennie, és Gyula olyan alkotó, aki ezt meg is tudja valósítani.

HP: Hány részes lesz végül a sorozat?

T.R. Salty: Három.

HP: Terjedelmesebb, mint a második?

T.R. Salty: Igen. Nem szeretném tovább nyújtani, mint a rétestésztát. Bár minden történet végtelen történet, és ha az enyém nagyon népszerű lesz, esetleg lehet még folytatni. Nem tudom, de ez a történetsor most mindenképpen be fog fejeződni.

HP: És miért pont Észak-Dakota? Hisz ott játszódik a sztori nagy része.

T.R. Salty

T.R. Salty: Miért ne? Ebben van egy kicsi irónia is. A filmekben mindig Amerikában szállnak le UFO-k, ott törnek ki járványok, azt támadják meg idegen hatalmak. Én írás közben mindig hollywoodi filmekben gondolkodom, és a hollywoodi filmek Hollywoodban készülnek. Az én regényeim ezért vagy Amerikában, vagy valami angolszász környezetben játszódnak. És azért is, mert mindig igyekszem olyan történetet írni – ez nagyon távoli terveimhez kapcsolódik –, ami nemzetközi piacra is kikerülhet. És nemzetközi piacra csak olyan sztorit lehet kivinni, ami Kínától Fokföldig mindenki számára érthető. És mivel a világ olvasóinak jelentős része hollywoodi filmeken nő fel, ezért hollywoodi történetet lehet kint eladni. Ha harminc év múlva teszem azt kínai filmeken nőnek majd fel, akkor kínai történetet kell a piacra vinni. Ugyanúgy, mint Rejtő korában, amikor mindenki francia idegenlégiós meg angol titkosszolgálatos történetet írt. Most – ha ki akarsz jutni a nemzetközi piacra – holywoodi történetet kell írni. Szép dolog a magyaros környezet, de kicsi a torta, a magyar sci-fi olvasókat meg az ilyesmi nem érdekli. Ezért is nem a saját nevemen írok, hanem nemzetközi álnéven.

HP: És nincs esély arra, hogy esetleg fordításban megjelenj?

T.R. Salty: Mindenre van esély. Ha lenne valaki, aki ebbe pénzt tesz, van kapcsolata, ki tudja küldeni valahova, olyan országba, ahol ezt jónak találják.

HP: Európában melyik az az ország, ahol annyira szeretik a fantasyt és a sci-fit, mint nálunk?

T.R. Salty: Lengyelország. Ott van rögtön a Witcher. Nemzetközi siker lett.

HP: Minden szereplőd fiktív, vagy van olyan karakter, akit valakiről mintáztál?

T.R. Salty: Minden szereplőm fiktív, bár én őket írás közben valósnak érzékelem. Látom, hogyan mozognak az utcán, hogy beszélgetnek, milyen a kinézetük. Nem csinálok jegyzeteket valakiről, csak kirajzolódik bennem ő és a környezet. Bár sok író másként csinálja (igaz, én nem tartom magam igazán írónak, csak történetmesélőnek). Nálam viszont így születnek meg, és addig dolgozom rajtuk, amíg húsvér szereplők nem lesznek. És az a szerencsém, hogy van egy nagyon jó szerkesztőm, aki ehhez hozzásegít. Amikor elkészül a könyv, akkor én rettenetesen örülök, hogy készen van, ő pedig közli, hogy egy része erős javításra szorul. Akkor kezdjük újra a munkát. Amíg életszerű nem lesz. Tehát nincs olyan, hogy kinézek az ablakon, és ott a példa, amit leírhatok. Van ugyan, amikor jegyzetelek, amikor elkapok bizonyos beszéd- és mondatfoszlányokat, amik megragadnak, de ez nem igazán jellemző.

HP: És az, hogy gimnáziumban tanítasz, mennyiben befolyásolja a történeteket?

T.R. Salty: Ez abból a szempontból jó, hogy Fekete Szivárvány hősei tinédzserek. A tanítványaim is azok, és két tinédzserkorú lányom van. Róluk tudom, hogy viselkednek, mit gondolnak. Amikor például az első kötet készült, akkor volt néhány lány (aztán jöttek fiúk is, tizenhat-tizenhét évesek), akikkel leültem, és beszélgettem arról, hogyan élik meg azt, hogy ennyi idősek, a szülőkkel való viszonyt, a fiúk, a lányok a párkapcsolatot, a szexet. Mert a tinédzsereknek is vannak vágyaik, amit próbálnak megélni. Ezt mindenképpen szerettem volna beletenni, hogy a történet hiteles legyen. Aki már elolvasta második részt, azt mondta, hogy jaj, de aranyosak, és mennyire természetesek a hőseim. Azt hiszem, ez a legjobb bizonyíték arra, hogy jó, amit és ahogy csinálok.

HP: Köszönöm a beszélgetést!