Kiútkeresés

Azóta a hatalomkoncentráció befejeződött, a Nemzeti Együttműködés Rendszereként, illetve centrális erőtérként meghirdetett politikai berendezkedés az államszocializmus „demokratikus centralizmusának” EU-hoz alkalmazkodott modelljévé vált. Mivel a rendszerkritikus javaslatok nemcsak a kormánypárt politikai érdekeit (a hatalom megtartásának esélyeit), hanem az e politikai rendszerre alapozott egyéni egzisztenciákat is közvetlenül érintik, az újjáéledt és immár széles körben folyó vitát a kormányoldal részéről heves reakciók kísérik: a kormánypárti megszólalók a jogállamiság visszaállításának követelését a társadalmi béke felforgatására tett kísérletként, a javasolt alkotmányos változtatásokat államcsínyként igyekeznek beállítani. Míg azonban a kormányzati szereplők számára a kérdés elsődlegesen a hatalmi politizálás terrénuma, az ország hatalom nélküli polgárai számára ez sokkal több: a törekvéseiket, boldogulásukat meghatározó, az egész életüket érintő közügy. A kormányfő sajtófőnökének 2018-as választást megelőző kijelentése szerint ugyan „a viták ideje lejárt”, de fontos újra és újra emlékeztetni rá, hogy a közügyek megvitathatósága a demokrácia lételeme, alapja, tiltása a demokrácia halálát jelentené.

Az alkotmányos berendezkedésről, a jogállamiság érvényesüléséről folytatott közbeszéd akkor is legitim, és minden polgár alapvető joga, ha azt a politika tabunak minősíti ‒ sőt ekkor nyer értelmet igazán.

A jogállamiság mellett elkötelezett, de a visszaállítás módozatait illetően széttartó gondolatok ugyanakkor a demokratikus közbeszédben egymással is ütköznek, és a laikus számára nehezen áttekinthető, a jogszerűség fogalmának eltérő értelmezéseire alapozott javaslatokban öltenek testet. A dilemmák érthetővé tétele érdekében ezért ‒ a viták révén az alapkérdésekben kialakítandó szakmai konszenzust és a laikusok „tájékozott beleegyezését” is megalapozva ‒ hasznos lehet a mögöttes jogelméleti kérdések tisztázása. Három, viszonylag jól elhatárolható álláspont alakult ki: az egyik oldalon a fennálló rend és az azt megteremtő Alaptörvény „fülkeforradalmi” legitimálását hirdetők, azaz a hatalom apologétái állnak, akik részéről az érvelést helyettesítő, hol burkolt, hol nyílt fenyegetések „kategóriahibaként” voltaképpen kizárják a valódi vitát. A demokratikus és tudományosan is érvényes diskurzusba a két másik oldal tartozik: a jogállamiság tartalmi felfogását valló, az Alaptörvény lecserélésének szükségessége mellett érvelő „alkotmányozók”, illetve a módosítások lehetőségét szigorúan a fennálló törvényekben rögzített eljárási szabályokhoz kötő, a legalitás szempontját elsődlegesnek tartó „jogpozitivisták”. Cikkemben e vita terében a „mi van?” és a „mi lehetséges?” kérdését járom körbe, hogy egy későbbi cikkben a „mi legyen?” kérdésével foglalkozzam.

Miért van alkotmányozási pillanat?

Az első adódó kérdés, hogy miért tartja a kormányváltás mellett elkötelezettek egy része elengedhetetlennek a választások utáni rendszerváltást, új alkotmányozást is. Az okokkal a közelmúltban több írás is foglalkozott (pl. Bárándy Péter, Lengyel László, Vörös Imre, Fleck Zoltán Demokráciát és jogállami alkotmányosságot!, illetve Fleck Zoltán Demokráciát! című cikke). A világosan összefoglalt szempontok részletes megismétlése helyett most a mögöttük meghúzódó jogi megfontolásokra igyekszem rámutatni. A hivatkozott szerzők szerint a jelenlegi politikai-közjogi berendezkedéssel való szakítás legfontosabb indikációja a kizárólagos hatalomgyakorlás lehetőségének megszüntetése, a kiépített hatalomkoncentráció felszámolása, a valódi hatalmi ellensúlyok újbóli megteremtése. Ehhez kapcsolódóan, úgy tűnik, már a köztudatban is kezd létrejönni az a tudás, hogy hatalmat hatalommal, intézményt intézménnyel lehet korlátozni, ígéretek, ideológiák és személyek önmagukban nem garantálják a jogállami működést. Az államhatalmat tehát meg kell osztani az alkotmányos intézmények között. Ennek legnagyobb akadályát jelenleg a kulcspozíciókban lévők hozzáállásán kívül (emlékezzünk: Kövér László szerint a fékek és egyensúlyok rendszere „hülyeség”) az Alaptörvény és a hozzá kapcsolódó, többnyire kétharmados szavazattöbbséggel módosítható jogszabályok jelentik. A kormányoldalon kívül kevéssé van vita a visszaélésszerű hatalomgyakorlás tényét illetően. Nehezen tekinthető ugyanis jogállaminak az a rendszer, amelyben senki nem elszámoltatható, de mindenki zsarolható; ahol a költségvetés nem az állam kötelező feladatainak biztosít forrást, hanem a párthűségnek; ahol a kormány népszavazási kezdeményezését az NVB tárgyalja, az ellenzékét nem; ahol a kormányzat nem a társadalmi integrációt erősíti, hanem a gyűlöletet szítja; ahol a közügyekben történő véleménynyilvánítást félelmek korlátozzák; s nem utolsósorban, ahol fegyveres katonák vethetők be akár a lakosság ellen is egy jogalap nélkül hosszabbítgatott, rendeleti kormányzást fenntartó, különleges jogrendben.

A közintézmények hatalmi logika alapján való működtetésének tehát jelentős kihatása van a mindennapi életre is, amit az emberek nagy része egészen biztosan érzékel, legfeljebb nem köti össze az alkotmányosságtól való megfosztottsággal. A jogállamiság hiányát az EU és a tágabb nemzetközi környezet visszajelzései is egyértelműen alátámasztják. Látszólag eljárásjogi kérdést érint, valójában azonban – a jogalkotással való visszaélés, illetve a népszuverenitás korlátozása miatt – szorosan kapcsolódik a kizárólagos hatalomgyakorláshoz az Alaptörvény létrehozásának módja is. Az anekdotikusnak tűnő, ám a demokrácia súlyos rombolását megvalósító „alkotmányozási” folyamat, egy fideszes képviselő laptopján írt Alaptörvény önmagában példázza a hatalomkoncentráció lényegét: nem volt sem a választási program része, sem egyéb előzetes tájékoztatás ‒ ennélfogva felhatalmazás ‒ tárgya az alkotmányozási szándék, a kormány négy nap alatt terjesztette az országgyűlés elé a tervezetet, amelyet a parlamenti kétharmadra támaszkodva fogadtatott el, miközben ahhoz sem a polgároknak, sem a szakmai szervezeteknek nem volt lehetőségük hozzászólni. A társadalom teljesen kiszorult a saját jogairól, értékeiről és intézményeiről szóló diskurzusból.

Az alkotmányozás szükségességét másrészről a kormányzóképesség, a jövendő kormány működőképességének biztosítása indokolja. Bár több vélemény szerint az új kormányzatnak egyszerű többség esetén is elegendő mozgástere lesz a jogállami működésmód fontos területeken történő visszaállítására, s így a tömegek fokozatos megnyerésére, valójában a vonatkozó törvények nagy része szintén csak minősített többséggel változtatható meg – ez az út tehát biztosan nem járható. Emellett a demokrácia iránti bizalom visszaszerzését szolgáló általános törekvésnél is sürgetőbb célt jelent az államszervezet működtetésének képessége. Egyet lehet érteni Fleck Zoltán érvelésével, amely szerint a népszuverenitás semmibevételét is jelenti, ha a jelenlegi kormányzat a kinevezési, hatásköri, eljárási és egyéb normák révén megköti a választási programjának megvalósítására felhatalmazást kapó új kormány kezét.

Még egy súlyos érv szól az Alaptörvény lecserélése mellett: a jogfosztások azonnali megszüntetése és a társadalom plurális értékrendszerének megfelelő modern, európai, világnézetileg semleges, jogállami alkotmány szükségessége. Az alkotmány elsődlegesen a nép önmeghatározása, azon értékek és normák számbavétele, amelyek keretei között élni akar, amelyek révén közösséget alkot. A társadalomnak csak egy részét kifejező ‒ s egyébként a kormány által soha komolyan nem vett ‒ keresztény értékrend vezérlő normává avatása a lakosság jelentős részét szimbolikusan kirekeszti a politikai közösségből, ami az egyes emberi jogokat csorbító rendelkezésekkel együtt tovább mélyíti a társadalmi megosztottságot. Az Alaptörvényben deklarált emberi és polgári jogok továbbá feloldhatatlan ellentétben állnak az ugyanezen Alaptörvény egyes konkrét rendelkezéseiben megnyilvánuló diszkriminatív tartalommal. A jogszabályok preambulumában, illetve indokolásában foglaltakra vonatkozó értelmezési szabály és különösen a történelmi alkotmányra való, dogmatikailag kibonthatatlan utalás pedig a jogbiztonság követelményével is szembe megy.

Összefoglalva: aki jogszerűnek tételezi a jelenlegi rendszert, az azt tekinti jogszerűnek, hogy a hatalom korlátlan, az emberek nem egyenlők, megfoszthatók alapvető jogaiktól és nincs lehetőségük, hogy ezen változtassanak. Az Alaptörvény közjogilag érvénytelen, tartalmilag igazságtalan, dogmatikailag ellentmondásos; ezért egy olyan jogi és politikai rendszert kell megalkotni, amely az új alkotmányban rögzítetten ‒ és a valóságban is ‒ biztosítja az európai értelemben vett jogállamiság, a demokrácia és a kormányozhatóság egymással szorosan összefüggő követelményeit. Az új alkotmánynak emellett olyan alapnormaként kell funkcionálnia, amelyet a teljes politikai közösség a magáénak érez.

A 2022-es választási eredmény alternatívái

A fenti helyzet orvoslására tehát csak kormányváltás esetén van lehetőség, a szóba jöhető megoldásokat azonban nagy mértékben meghatározzák a legalitás és a legitimitás szempontjai, illetve az ezekből adódó mozgástér. Ha egy kis időre eltekintünk a politikai realitásoktól, a választást követően elméletileg a következő helyzetekkel számolhatunk:

1. A Fidesz győz kétharmados többséggel: ebben az esetben várhatóan folytatódik a jelenlegi hatalomgyakorlási tendencia, a Fidesz a maradék autonómiákat is felszámolja, és az ország még mozgósítható erőforrásait teljes mértékben az ellenőrzése alá vonja. Ünnepet ül a legalitás.
2. A Fidesz győz egyszerű többséggel: mivel hatalmi rendszerét a kétharmados többséggel való kormányzásra építette fel, és három ciklus óta így is kormányoz, ez a felállás némiképp váratlan helyzetbe hozná a Fideszt. A minősített többséget igénylő törvények jogilag az ő helyzetét is korlátoznák, politikailag pedig valószínűleg arra a stratégiára ösztönöznék, hogy egy vagy több ellenzéki párt leválasztásával hozza létre a kétharmados kormányzáshoz szükséges (koalíciós vagy kívülről támogatott) parlamenti többséget.
3. Az ellenzék győz kétharmados többséggel: ez klasszikus alkotmányozási lehetőséget teremt, melynek a jogi és politikai legitimitása is a legnagyobb. Látszólagos egyértelműsége ellenére azonban ez esetben sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy bár a legalitást, a jogfolytonosságot a jelenlegi alaptörvényi eljárási szabályok betartása révén biztosítaná, a kizárólag kétharmados parlamenti többségre alapozott alkotmányozás semmiben sem különbözne a fideszes gyakorlattól. A polgárok bevonása nélkül nincs valódi alkotmányozás, a szocialista alkotmányból átvett eljárási szabály sugallata ellenére ugyanis az alkotmányozó hatalom nem az országgyűlésé, hanem a népé. Önmagában a kétharmados szavazattöbbségre alapozott alkotmányozás további megerősítési technikák nélkül (következő országgyűlés általi jóváhagyás, népszavazás stb.) ráadásul nem biztosítja az alkotmány szilárdságát, így ‒ szintén a jelenlegi kormánypárt rossz hagyományait követve ‒ semmi sem akadályozná meg az alkotmány sorozatos módosítását.
4. Az ellenzék győz egyszerű többséggel. Ebből a számunkra leginkább érdekes, a viták voltaképpeni tárgyát képező esetből több lehetőség adódik:
   • Az ellenzék (a jövendő kormánykoalíció) nem nyúl az Alaptörvényhez, hanem az egyszerű többséget igénylő fontosabb törvények módosításával igyekszik némi mozgásteret biztosítani magának. Ez a verzió ugyan kielégítené a legalitás és a politikai legitimitás követelményeit, azonban a benne rejlő feltételezést, miszerint a javaslatokban tételesen megnevezett intézkedésekhez elegendő az egyszerű szavazattöbbség, az érintett jogszabályok áttekintése cáfolja.
     
   • Az új országgyűlés az első intézkedései között megsemmisíti az Alaptörvényt: ez a megoldás sem a jogi és politikai legitimitás, sem a legalitás szempontjainak nem felel meg. Az Alaptörvény megsemmisítésével megszűnne az állam működését biztosító rendelkezések hatálya, miközben az idő rövidségére tekintettel nem lehetne egyidejűleg megalkotni és hatályba léptetni a szükséges számos új alkotmányos és egyéb rendelkezést. Az egyszerű többséggel való megsemmisítés továbbá rendkívül gyenge politikai legitimációval bírna, és az alkotmánymódosításra előírt eljárási követelményt sem elégítené ki.
     
   • Az ellenzék is megkísérli a kétharmados többséghez szükséges képviselői létszám biztosítását a (jelenlegi) kormánypártól való leszakítással: ez a megoldás párhuzamba állítható az 1990-es MDF‒SZDSZ-paktummal, amelynek elsődleges célja szintén a stabil kormányzóképesség biztosítása volt. Politikailag és jogilag is legitim és legális – bár valószínűtlen – megoldás.
     
   • Az ellenzék felszámolja az Alaptörvény ellentmondásait, és egy új alkotmányt készít elő: a jogállamiságot és az ország működőképességét egyszerre biztosító megoldásként ez a legjobban érvelhető verzió, és a jogállamiság európai felfogásának, a liberális demokrácia követelményeinek ez a javaslat felel meg a leginkább.