Pedig milyen egyszerű szó: áldás. Kikopott lassan a nyelvből. A szó betűkkel leírva él, de a lényeg, ami mögötte van, haldoklik csupán.

Emlékeztek a napokra? Pénzünk nem ennyit ért, de be tudtunk ülni egy kávéra a haverral, órákig beszéltünk anélkül, hogy „üzlet” hozott volna minket össze. Érdeklődtünk egymás iránt, de ha kellett segítettünk és ha kellett nekünk segítettek. Mert azokban a napokban amellett, hogy sok nehézségen mentünk át, de volt valami más, valami több, ami töltést adott és amit nem tudunk megfogalmazni, mert a szó, áldás, tartalmi vonatkozást tekintve kiveszett a nyelvből. Ma hiába van több, hiába rendelkezünk kényelmünket szolgáló eszközökkel, hiába nem kell fát vágni, vizet hordani a kútról, hiába nem kell boltba sem járni, elég egy gombnyomás a neten és az áru házhoz jön, de az a valami nincs meg, ami az egésznek elégedettséget adna. Kiveszett az áldás.
Talán fel tudjuk idézni történelmi olvasmányainkat, melyekben szerepelt egy kép, ahol emberek térdre borultak csak azért, hogy valaki megáldja őket. Mert lehet, hogy ez ma nem jelent semmit, de akkor azoknak az embereknek ez adott megnyugvást, elégedettséget. Ez töltötte fel szívüket. Abban a korban, ha valakit megöltek, a testét ölték meg. Ma ez bűntény. Nem bűn, hanem bűntény, mert a bűn szót sem használjuk, hiszen nem jogi kategória. Ma a testet meg kell hagyni, de a lelket büntetlenül meg lehet ölni. Ez nem bűntény. A lélek szót használjuk még? Nem is tudom, hiszen ez sem fed le már semmit.

Tanításainkból tudjuk, hogy Allah (SWT) megformálásunkkor lelket lehel belénk anyáink méheiben és ezzel a lélekkel jövünk a világra. Nos, az a helyzet, hogy az Ő keze nyoma, lelkülete, nem csak bennünk van, hanem mindenhol a teremtésben. Amit megteremtett, abban áldás van. Nevezd töltésnek, rezgésnek, energiának, kisugárzásnak, bárminek. A lényeg, hogy ahova még ember nem tette be a lábát, ott érezni lehet egy lelket melengető megnyugvást. Ha emberek kezdenek betelepülni, akkor ez az érzés rájuk tapad. Megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, de működik!
Miért? Mert Allah áldása van mindenen és az emberre is átszáll, ha ezt az áldást Allah szándékának megfelelően használja.

Megmenekítettük őt és Lótot, (elhozva őket) a Földre, mit megáldottunk az emberiség számára. (Korán 21:71)

Majd eljön az idő, amikor az ember becstelenné válik. Ahogy kimeríti a teremtés áldásait, automatikusan úgy válik meg attól az áldástól, a bele lehelt lélektől is, ami benne van. Áldatlanná válik. Saját magát teszi azzá.

Ha a település népe hitt és őrizkedett volna, rájuk nyitottuk volna az Ég és Föld áldásait, de hazudtak és azáltal sújtottunk le rájuk, amit elnyertek. (Korán 7:96)

Savanyú arcok jönnek velem szemben, mindenkinek kezében mobil. Képtelenség beszélgetni bárkivel, mert az a szar csörög, jön a messenger üzenet és mindenre azon nyomban kell a válasz. De milyen válasz? Rövidített szófoszlányok, angol szavak helytelenül, magyar szavak cigányosan, ilyesmi.
Ha leteszi a telót, már nem tudjuk hol hagytuk abba, de nincs több kérdés, hiszen fölösleges válaszba fogni. Úgyis meg fog csörrenni az a szar. De jót beszélgettünk! Közben nem vesszük észre az eget, a fákat, a folyókat, igaz, ezek partját elborították az üres pet palackok.

Megértem egykori öregjeinket, akik az én gyerekkoromban bosszankodtak saját múltjuk elvesztésén.
Ők még az enyémnél is áldottabb világban élhettek fiatalkorukban, hiába volt a fizikai létezés sokkal nehezebb. Ha pedig az utánunk jövő generációkat nézem, fel sem foghatom, miben élik meg azt a szót, hogy boldogság? Az áldás szót fel sem vetem. Mi ad nekik elégedettséget, kiteljesülést? Lehet, hogy van ilyen, csak nem értem, hogy mi?

Miért ízlett annyira akkoriban nagyanyán főztje? Ízek, fűszerek, összhang és pikk-pakk összeállt. Soha nem receptből főzött. Volt a kezében valami, amitől minden más lett! Az ő emlékképe segített rávezetni arra, hogy megértsem: Allah is ezzel a szeretetteli gyönyörrel hozhatta össze a teremtést, amiben van valami, ami megfoghatatlan! Én ezt fogom fel áldásnak, amit élvezhetünk, ha van rá olyan érzékszervünk, ami még nem száradt ki, nem fásult el.

Az elveszett dolgokat pótolni nem lehet. Magamba szállok. Mondok egy fohászt és Allah áldását kérem gyermekeimre, szeretteimre és rátok. Kis áldás, nem pótolhatja azt a sok elfecsérelt, elherdált áldást, amivel földünket élhetővé tehetnénk, de tán ad nektek egy pár másodperc valamit, amit nem tudok megfogalmazni, hogy mit, hiszen kiveszett, de talán érzitek, mert jó. Baraka!