A piac egyúttal biztosítja az emberek egymással szembeni hasznosságának elfogulatlan mérését. Aki a piacon el tud adni valamit, az a vevője szemében hasznos életet él.

Egy adott ember éves jövedelme némileg leegyszerűsítve azt az éves hasznot méri, amit -- megint leegyszerűsítve -- idegen (az egyedi vagy ismételt tranzakciók során megismert) emberek számára hajtott.

Mármost vannak foglalkozások, amelyben az ember hasznosságát nem a piac méri. Ilyen például az kényszerűen állami besorolású pedagógusi, orvosi stb. hivatás, de erre pontosan azért nem érvényes a piaci értékítélet, mert nem a piacon méretik meg. (Ha a piacra terelnénk ezeket a dolgozókat, minden bizonnyal magasabb jövedelmet értének el. Ily módon is torzítja az állam az alkalmazottai hasznosságának megítélését.)

Mármost az évek vagy családok esetében életek során felhalmozott vagyon az egyes emberek és családok hasznosságát reprezentálja a tágabb közösség szemében (amelynek tagjaival piaci tranzakciókba kerültek az évtizedek és évszázadok során).

Generációk munkája feküdhet egy nagyobb estate-ben, ami joggal tart igényt a közösség tiszteletére. Amellett, hogy nyilvánvalóan adózott jövedelem húzódik meg a vagyon mögött (ha nem, akkor az nem vagyoni igazságtalanság, hanem közbűntény), egy generációkon átívelő hagyomány és ethosz mögötti anyagi bázist is jelenti. A fiktív Buddenbrook- és a valós Rotschild-ház a történelem részei. Nélkülük szegényebbek lennék erkölcsileg és az anyagi kultúránkban is. 

Nos, valakik egyszer mégis kitalálták, hogy ezeket a vagyonokat -- nemcsak a mögöttük álló jövedelmeket -- meg kell adóztatni.

A valakik nyilvánvalóan azok voltak, akiknek semmi közük nem volt a vagyonok létrejöttéhez, ellenben szeretik elkölteni mások pénzét és tönkretenni mások tradícióit. Ezek a valakik a ma is köztünk élő szocialisták és általában az állam volt, amely azóta is azon van, hogy kevésbé tehetséges, kevésbé szorgalmas vagy csak nem elég szerencsés embereket kárpótoljon a saját hiányosságaikért mások történelmének és identitásának szétzúzásával.

Ezek a valakik általában nem foglalkoznak azzal, hogy megindokolják a rablást. A legjobb esetben pedig azt mondják, hogy a vagyonosoknak nincsen szükségük annyi pénzre, amennyijük van, és ez a pénz másutt jobb helyen van, pl. -- ami a legracionálisabbnak tűnő érv -- jobban fial, mert több fogyasztást és nagyobb társadalmi jólétet indukál.

Kedvem lenne nem foglalkozni tovább ez utóbbi érvvel, hiszen az érvelés felszíne is hibás. A "több kenyér, kevesebb Ferrari" világa e szerint igazságosabb lenne (nem igaz, csak "egyenlőbb") és gazdagabbá tenné az országot (nyilván nem, ezt csak az hiszi, akinek fogalma sincs, hogyan készül egy Ferrari).

De fontosabbnak tartom hogy ennél kettővel mélyebbre hatoljunk. Egyrészt annak, hogy kinek mire van szüksége, pontosabban ki hogyan értelmezi a szükségleteit, immár jó néhány évtizede a jellegzetesen proletár definíciója van forgalomban a Nyugaton is; e mérce szerint a szükséglet a létfenntartáshoz kötődik, és a luxus per definitionem nem szükséglet.

Miután Európa többé-kevés szocialistává, Amerika pedig egyre inkább azzá válik, kevesen vannak, akik egyáltalán felvetik a petitio principii-t a szükséglet ilyen értelmezésével szemben. Én felvetem.

Végül eggyel még tovább menve azzal érvelnék, hogy kollektív döntéssel elvenni mások nyelvét (azzal kapcsolatban, hogy miként értelmezi a maga szükségleteit), megfosztani a világot a nagyobb vagyonok és a luxus által lehetővé tett posztmateriális (tudományos, művészeti, esztétikai, etikai és általában a különbözőségre irányuló) igények finanszírozásától, és sárba tiporni az autonómiát és a szabadságot egy senki által cáfolhatatlanul nem igazolt "szükségleti" alapú gondolatmenettel -- ez barbárság. Mint általában a szocializmus.

A szocializmus az emberi szükségleteket a fogyasztás napi szintjére lövi be és haszontalannak tartja a luxusfogyasztást és különösen a felhalmozást. Ez utóbbiak "halott pénz", mondják, élősködés, rent seeking, a közösség kirablása.

Figyeljük meg bátran a közgazdasági nonszenszen túl (hogy a felhalmozás és a nagy vagyonok által lehetővé tett beruházások, innováció és hosszú távú tervezés delegitimálásával gyakorlatilag a kapitalizmus alapját, a tőkét lehetetleníti el) az érvelés szomorúan civilizációellenes élét. Ha a szocialistákon múlna, nemcsak Michelangelót nem ismerné a világ, de az antibiotikumokat és az elektromos autókat sem. A vagyonadó a szocializmus vágyainak non plus ultrája, az utolsó lépcsőfok a totális állam vérpadja felé.  

A félreértések elkerülése végett az egész eddigi érvelés nem a vagyoni egyenlőtlenségek növekedésének igazolására szolgál.

A gondolatmenetem a piac és a liberális demokrácia biztosította szabadság, átláthatóság és méltányosság melletti érvelés, amelynek lehet következménye a vagyoni egyenlőtlenségek növekedése, de az előbbi intézményekkel kapcsolatos állami garanciák (amelyek egyedüli funkciói az államnak, de most azt látjuk, hogy beavatkozik ott, ahol nem kéne és nem végzi el azt a dolgát, amiért tartjuk) elejét vehetik annak, hogy a vagyonok felhalmozódása ne tehetséghez és szorgalomhoz, hanem bűnözéshez, korrupcióhoz és méltánytalan előnyökhöz kötődjék.

(Az előbbiek értelmében az öröklött előnyök speciel nem méltánytalanok; nemhogy csökkentendők, hanem védelmezendők. Ezek ugyanis megérdemelt teljesítményt, ráadásul több generációnyi kiválóságot tükröznek és így egy nagyobb közösség díszei.)

A vagyoni egyenlőtlenségek kezelése nem oldja meg az egyensúlytalan, állami beavatkozástól szenvedő piac problémáit, viszont jól működő piac esetén kezelni sem kell a vagyoni egyenlőtlenségeket, mert a rátermettség és a közösség szolgálatának bizonyítékaivá emelkednek az erkölcsi felfogásunkban. A társadalmi zavarainkat jelzi, hogy azt támadjuk, amit nem kéne, és azt óvjuk, ami a korrupciót és az erkölcsi visszásságok rendszerét táplálja.

Szerző: Béndek Péter/hafr.blog.hu