Európa csendes, újra csendes, elbuktak forradalmai. Világos volt az utolsó felvonás. Magyarország a vérengző Haynau lábai alatt vonaglik.

Aki persze csak a császár utasításait hajtja végre, vérgőzös buzgalommal, akit itáliai működése miatt csak a Brescia-i hiénának hívtak szerte Európában, és akit végül utolérte a nemezis, bár sajnos a megérdemeltnél jóval szerényebb verést kapott Londonban, ahol felismerték az utcán, és a feldühödött tömeg kissé megtiporta. Nem eléggé!

Nekünk is van Haynaunk. Ő is import. Vidnyánszky, ez a rendezőnek tehetségtelen bürokrata, akinek a színháza kong az ürességtől, legföljebb ingyenjegyesek, meg kivezényelt diákok ülnek a nézőtéren.
Aki Ukrajnából csak a szovjet korszak primitív, szellemtelen zsarnokságának mentalitását és módszertanát hozta magával (egy másik remek import akvizíció, a náci "Kalapácsos" Demeter kultúrszintjén). Vidnyánszky, aki Haynauhoz hasonlatosan szintén csak utasításokat végrehajtva taposta el a Színház- és Filmművészeti Egyetemet, újabban az épületeit is letarolva, helyüket behintve sóval.
(Ámbár van itt egy hangyányi eltérés: Haynau nem akart tábornok, sőt, a tábornokok gyöngye lenni. Vidnyánszky viszont megdicsőülne, mint a nemzet fő színházi macher-főrendezője. Mert hát ő meg van sértve az egész színházi szakmára, mert hát őt nem ismerték el!)

A diákok és az oktatók ellenállását felszámolták, a dolgozók sztrájkja, melyet a bíróság törvényesnek ítélt – ami senkit, különösen a hatalom csicskásait nem érdekli – bármiféle eredmény nélkül véget ért.

A félévet ugyan nem sikerült érvényteleníteniük (Orbán nem vette a fáradságot, hogy a 133 bátor embert a vonatkozó törvényjavaslattal terhelje – voltak ott fontosabb dolgok is), de nulla kreditponttal fogják zárni. Az egyetemet szétszabdalják, hogy atomizált állapotuk minden közös fellépést lehetetlenné tegyen, vagy legalábbis megnehezítsen.
Kit érdekel, hogy ez komplex művészeti ág, színészetet, rendezést nem lehet dramaturgiai ismeretek nélkül elsajátítani, és a többi. Ez nem szempont ezeknek. A náci Szánthó Miklós-félék pozsonyi csatái így is elkészülhetnek. És ez a lényeg. Ámbár a kutyát se érdekli. Ahogy az eredmény se, az, hogy a hatalom seggét nyaló tehetségtelen udvari színigazgatók színházainak előadásait, a készítendő sok szemét kurzus-filmalkotást kongó széksoroknak fogják vetíteni. Ugyanúgy, ahogy a szovjet háborús filmek dömpingje és következménye: az ürességtől kongó nézőtér se érdekelt senkit annak idején, (holott azok közt, ha elvétve is, voltak maradandó alkotások, melyeket (Szállnak a darvak, Emberi sors, Ballada a katonáról, A hétköznapi fasizmus, kései utóduk, a Kálvária és még néhány) és tehetséges rendezőiket, színészeit (Fromm, Csuhraj, Szmoktunovszkij, Sepityko, Klimov, Szolonyicin, ) a filmtörténet és a kortársak emlékezete megőrizte a sok pelyva közt és ellenére is. Orbán számára nem ez a lényeg! Hanem az, amit nem fogunk látni! Értékes, őszinte, tisztességes, izgalmas művészi alkotásokat, színi előadásokat.melyek többek közt a Diktátorról szólnak.

Lassacskán legföljebb néhány beavatott, vagy jobb módú néző szoba-színházakban, melyek szervezése néhai Szabó Miklós repülő egyeteméhez lesz hasonlatos. Lukianosznak ebben is igaza volt. Már abban, amit a szirakúzai vénasszony szájába adott. Mindig rosszabb jön. Emlékezzünk, mennyire örültünk a kenetteljes idióta Balog távozásának az élőlény-ügyi minisztérium éléről. És ki jött helyette? A bolond Kásler. Még köztük is ég és föld a különbség.

Ehhez a bunkó vaddisznó Vidnyánszkyhoz és a bandájához képest, akik kuratóriumnak nevezik magukat, még Vajna is egy kulturált, a szakmájához értő, bizonyos sztenderdekhez ragaszkodó, a minimum alá nem züllő-ereszkedő ember volt. Már csak a reputáció miatt is. Amijük ezeknek, Vidnyánszkynak, a "Kalapácsosnak", Szánthónak nincs, nem volt, és nem is lesz soha.

Vajon törvényszerű volt az egyetemük autonómiájához, szakmai, szellemi színvonalához ragaszkodó oktatók, diákok ellenállásának bukása?
Sajnos igen. Bármily elszántsággal, leleménnyel, kitartással harcoltak. Az egyetlen nagyon halvány esélyük arra, hogy meghátrálásra, de legalább kompromisszumra késztessék az abszolutisztikus hatalmat, az lett volna, ha maguk mellé tudják állítani a közvéleményt. Ez, számtalan támogató akció, petíció ellenére nem történt meg. A legfontosabb sem: némi elszórt, egyszeri, tétova, inkább szimbolikus kezdeményezés kivételével a több egyetem, főiskola csatlakozása, szolidaritása, közös fellépése. Tisztelet néhány, a hangját felemelő oktatónak, tanszéknek, diáknak, gyáván lapított mindenki, a Rektori Konferenciával az élen. Nagyobb dicsőségükre! De hát, a kontraszelekció ugyebár! A szalámiszeletelő működik. Egyeseket már leszeleteltek, helyükre lojális, seggnyaló parancs végrehajtók ültek, mások pedig – akikre ugyanaz a sors vár: elhajtják őket – abban bíznak, hogy, ha kussolnak, megússzák. Tévednek. Tíz év nem volt elég, hogy ráébredjenek: akár ugatnak, akár kussolnak, sorra kerülnek. Egyenként. Mert összefogni nem hajlandók. Nem így szocializálódott itt a nép, legyen bár csákányos, vagy íróeszközös foglalkozású. Pedig, ha már a beloruszok is!

Hiába! Magyarországon vagyunk.