1957 tavaszán Légrády Sándor grafikust erőszakkal tartották fogva az állambiztonság emberei, hogy öt nap alatt új címert alkosson. Vázlatai érdekesek, hiszen több kezdeti rajzán, a címerekbe beleszőtte az 1956-os évszámot is. Nem meglepő, hogy a hatalom nem ama terveket választotta…

Angyal István (1928–1958) Auschwitzból, ahol elvesztette édesanyját és nővérét – ez utóbbi nem átlagos „zsidó halállal” halt meg, hanem kötélen végezte lázadás miatt – kommunistaként tért haza Budapestre. A kommunizmus sztálini válfajából hamar kiábrándult, 1949-ben fejjel lefelé felakasztotta Sztálin képét az illemhelyén, ami akkor életveszélyes vállalkozás volt. Az ELTE Bölcsészettudományi Karra iratkozott be, de nem végezte el az egyetemet, hanem elment Dunaújvárosba építésvezetőnek. A szabadságharc leverése után e város közelében internálótábort rendeztek be Kádár pribékjei. 

A forradalomban az első naptól kezdve tevékenyen részt vett. A Tűzoltó utcai fegyveres felkelők parancsnoka lett. Csoportja eredményesen harcolt a megszállók ellen, igen sok tankot és páncélozott kocsit semmisítettek meg. Fellépett az egyéni terror ellen, huszonnégy ávós sorkatonát őrizetbe vett és etetett a forradalmi napokban. „Valóban angyal” – mondták sokan. Kommunista funkcionáriusok háza elé, ezek kérésére, védőőrizetet állított. Felajánlotta a kormánynak, hogy csoportjával segítségére lesz a valóban jobboldali erők ellen folytatandó harcban. November elsején felkérte Kádár Jánost az újonnan megalakult MSZMP első titkárát, hogy másnap vegye át jelképesen csoportja vezetését. Kádár ezt meg is ígérte neki, de a beígért napon nem a Tűzoltó utcába ment.

A szovjet inváziót követően a Tűzoltó utcaiak november 7-ig folytatták a fegyveres ellenállást. Ezután Angyal a Péterfy Sándor utcai kórházban rendezkedett be, itt röplapok írásával és sokszorosításával foglalkozott. November 16-án razziát tartottak a kórházban. Angyal – aki egy orvosi szobában időzött, a letartóztatások hírére a helyszínre sietett, hogy tiltakozzon bajtársai letartóztatása ellen. (Egy hete nem aludt már, injekciókkal tartatta magát ébren.) 1957 nyarán halálra ítélték. Bírósági iratai között megtalálható az a mondat is, melyet a forradalom Júdásáról írt: „Az árulók között utolsó a sorban: Kádár János! Bűnei ezerszer nagyobbak, mint minden elődjének: nemzetirtás, hazaárulás, gyávaság! A halottak nevében, a magyar és orosz nép halottai nevében egyaránt vádoljuk és vonjuk felelősségre Őt és gazdáit, a szovjet kormány felelős vezetőit!” - Több mint egy évet töltött halálra ítéltek zárkájában, 1958. december első napján végezték ki, a Kisfogház vesztőhelyén. (A történelemírás börtönudvarról tesz említést, de napjainkban már tudhatjuk: Nagy Imre és társai kivégzése után a Kisfogház falához egy zárt, fedett vesztőhelyet építettek – a Kádár-rendszer kiszolgálói 1988-ig e helyen végeztek a halálraítéltekkel.)

Angyali üzenet az elhazudott igazságokról

Angyal Istvánnak már halálraítéltként sikerült egy búcsúüzenetet eljuttatnia Eörsi Istvánnak, a márianosztrai börtönbe: „Pistám, még élek, bár az átlényegülés negyedik hónapjával együtt járó szellemi restség már feszélyez. Kénytelen-kelletlen túl sokat kell foglalkozni magammal, és ez undorító a gyakorlati ember számára. Szeretnék tenni, használni – ez nagyon hiányzik. A ’postás’ kérdi, mit üzenek? Lehetne semmit sem üzenni, és ez volna a legjobb. De még gyarló vagyok, túlságosan köt a szeretet a világhoz és hozzád is erősen, Pistám. Úgy várják ma ezeket az utolsó üzeneteket, mint régen a halált jelentő kötéldarabkát a hóhértól. Azt szeretnék, ha nyilatkoznánk a világnak, pedig még csak az bánt, ha bántani lehet még minket valamivel, hogy esetleg mártírt vagy hőst kreál belőlünk a „hálás utókor” önmaga kínzására. Ha lesz ilyen, tiltakozz, tiltakozz! Mi nem akarjuk ezt, ne turkáljanak önmaguk szennyesében, múltjukban, akik netalán mi leszünk. Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk, és akikkel együtt térünk meg. De ez is ostobaság, mint minden rágódás a múlton. Feledjetek el, feledjetek el minket, ez hasznos. Az emlékezés köti a cselekvő kart, vagy ostoba, szertelen tettekre sarkallja. Ti éljetek, nevessetek teli szájjal, mert mi is így akartunk élni. Ne hagyjátok, hogy úrrá legyen rajtatok az emlékezés. Minden nap hosszú a halálig és minden nap rövid, amit élünk. Nagyon nehéz, de nem változtam, és így elviselhető. Emberebb lettem, talán annyira, hogy már elmehetek. Ha fáj, azért fáj, mert fájdalmat okoz azoknak, akik szerettek. Ölellek Pistám, ég veled…”

Forrás: Kollár Erzsébet

Ma már kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy 1956 előtt és után a reformokat követelő értelmiségiek, a fegyveres felkelők és a kádári megtorlás áldozatainak egy nem elhanyagolható része is zsidó ember, zsidó szabadsághős volt. - Ezeket a honfitársainkat éppen annyira, éppen úgy megosztotta a sors, mint bármelyik nemzetet, nemzetiséget, népcsoportot. Politikai meggyőződésük, az akkori közéletben történt szerepük, elkötelezettségük függvényében éppúgy szolgálták vagy gyűlölték az akkori rendszert, mint a magyar állampolgárok bármely más rétege.

Mintegy 3300 bátor forradalmár esett el a pesti utcákon a szabadságért. Holttesteiket máig sem feltárt tömegsírokba temették Pesten és Budán. Őket tekinthetjük 1956 valódi hőseinek. Meg persze mindazokat az idősebb vezetőket, akik megszervezték és irányították a fiatalokat, például a budapesti barikádokon. Október 23. küszöbén, Nagy Imre, Maléter Pál és a forradalom többi vezetője mellett, róluk is érdemes megemlékeznünk.

Angyal István, Bán Róbert, Földes Gábor, Gimes Miklós, Gáli József, Szirmai Ottó, Nickelsburg László, Preisz János, Renner Péter… a sort még folytathatnám, ezért a közös hazáért, a magyar szabadságért harcoltak, amely haza a vészkorszakban nem védte meg őket a megszálló német hadseregtől, de a Magyar Királyi Csendőrség “hazafias” tevékenységétől sem. A nevezettek, és akiknek még a nevük sem maradt fenn, életüket áldozták, miközben “bajtársaik” egy része 1956-ban 22 vidéki településen antiszemita atrocitásokat követett el. Sőt, Miskolcon például lincselésre, antiszemita pogromra is sor került. Ha ezen a napon vagy a későbbiekben az 1956-os példaképeinktől tanultakat beépíteni szándékozzuk az eljövendő közös történelmünkbe, úgy vélem, hogy vállalnunk kell a demokrácia alapszabályát, azt, hogy ne féljünk, nézzünk szembe bátran az elhazudott igazságokkal, és ne osztályozzuk honfitársainkat, bajtársainkat nemzetiségük, vallásuk alapján egy olyan országban, ahol a magyarok, cigányok, szerbek, zsidók, románok, svábok és szlovákok sorsközösségben élnek.

Az 1990-es hatalomátadás után húsz esztendőn át az Országgyűlési Képviselők Irodaháza bejáratánál az 56-os lyukas zászlót láthatták az arra járók. 2010-et követően a lyukas zászló közepébe valakik a Magyar Királyság címerét helyezték el (ezzel eltüntetve a szabadságharc lobogójának a lényegét). Az új, 2020-ban átadott, Irodaház bejáratánál már hiába keresnénk a múltra emlékeztető emlékművet. A jelenlegi népképviselők sem hiányolják az 1956-ra emlékeztető szimbólumot.

©Kollár Erzsébet, 2020.

Eörsi István és Szemenyei-Kiss Tamás
volt politikai elítéltek feljegyzései alapján.
Bibliotheca Nationalis Hungariae, Kézirattár