A nemzet szakrális fogalom, olyan csoportot jelöl, amelyet a közös történelem-anyanyelv köt össze. Bár a közös történelem gyakran csak fikció, amit későbbi korok politikai érdekei szerint kötünk a nemzethez. Ismert példa Szibinyáni Jank esete, akinek fia, Mátyás úgy lett az egyik legnagyobb magyar király, hogy nem is bírta a pórnép nyelvét – a korabeli Európában a latin volt az írástudók, az uralkodó osztály nyelve. Pontosabban: az írástudás nem volt kötelező feltétele az uralkodásnak – korabeli krónikák szerint Mátyást az is kiemelte az uralkodók sorából, hogy nem volt teljesen analfabéta. Bár természetesen a krónikák körmölését ráhagyta az íródeákokra. De az írástudók megbecsült tagjai voltak udvarának, jelezve, hogy az uralkodó érti-érzi a kor parancsát. Tudta: nemcsak a bajvívók példája lelkesíti a sereget, hanem az a titokzatos fluidum, amit összetartozásnak is hívunk, és amit erősít a közös múlt, a hasonló életkörülmények ereje. Ennek a felismerésnek lett páratlan példája a Corvinák sorozata, amelyből későbbi korok seregei erőt, lelkesedést meríthettek.

Mátyás korában nem létezett a nemzetfogalom. Igencsak meglepődne, ha felébredve azt tapasztalná, hogy magyar királynak tartjuk. Hiszen a Szibinyáni délvidéki eredetet sejtet. Születési előneve, a Hunyadi erdélyi eredetre utal, apja, János erdélyi vajda volt. Míg később sokféle néven emlegették Európában: Matthias Rex-nek, Corvin Mátyásnak stb.

Az elő-és családnevek, + a ragadványnevek ilyen sokfélesége jelzi, nem volt egységes állami anyakönyv még Európa területén sem, Sőt, ha a számon tartott uralkodók eredetének jelzése is ilyen változékony, akkor hogy tarthatja a pórnép bármely tagja magát „törzsökös” magyarnak, lengyelnek, szerbnek stb.? Bár ez még önmagában nem is lenne baj – a családi-nemzeti hagyományok ápolása sok-sok pozitív erőt is ad a ma élőnek.

A baj akkor kezdődik, amikor valaki/valamely nemzet úgy gondolja: pusztán származása, eredete okán előjogai vannak más nemzetek fiaival szemben.

Mátyás korában államok se léteztek a mai értelemben véve. A gyakran mozgó határok egy-egy uralkodó fennhatóságának területét jelezték. Bár minden jelentős uralkodó – így Mátyás is igyekezett a központi hatalmát erősíteni, immár jellegzetes állami eszközökkel: pl. a királyi adószedés erősítésével a helyi urakkal szemben. (Ez tette lehetővé, hogy erős királyi sereget tartson fenn birodalma védelme, sőt kiterjesztése érdekében.)

Ekkor már világosan látszik: a nemzet és az állam határai nem esnek egybe, sőt gyökeresen eltér a kétfajta szerveződés logikája, funkciója. Erre a XVIII.-XIX. század fordulóján láthatunk szemléletes példákat, pl. a francia uralkodók területét egységes Franciaországgá tévő Napóleon esetében. A közép-európai térségben a Habsburg uralkodóknak voltak hasonló ambícióik – pl. II. Józsefnek. Mindkét uralkodó egységesíteni igyekezett birodalmát, pl. az egységes nyelv általánossá tételével. Ami mifelénk erős ellenállásba ütközött, tekintve a soknyelvű birodalom alapvetően eltérő nyelvhasználatát. (Míg a gallok, déliek viszonylag gond nélkül elsajátították a latin gyökerű franciát, addig a szláv gyökerű szerbet, tótot nehezebb volt felcserélni a németre-osztrákra. Nem is beszélve a finn-ugor magyarról.)

Az uralkodók tehát állami eszközökkel igyekeztek biztosítani fennhatóságukat különböző nemzetek fölött.

Így van ez ma is – bár a személyes uralkodókat sok helyen felváltották a különböző nézeteket képviselő kormányok.

E logikán haladva beláthatjuk: teljes képtelenség állami eszközöket adni az azonos nemzetiségű, ám különböző államokban élők számára. Nevezetesen szavazati jogot. Vagyis döntési kompetenciát adni annak, aki más államban élvén döntheti el, mi legyen a sorsa a Magyarországon élőknek. Ha nem is vesszük figyelembe azt a számtalan visszaélést, ami a magyarországi választásokat jellemzi e jogi nonszensz miatt.

Csak képzeljük el, ha pl. Kanadában szavazhatnának a világon bárhol élő franciák, angolok, indiánok, azon az alapon, hogy „a nemzet részei”! Vagy fordítva: ha a nemzedékek óta Kanadában élők szavazhatnának arról, milyen kormánya legyen Nagy-Britanniának, Franciaországnak stb. Ahogy szavazhatnak arról, ki kerüljön kormányra Magyarországon. Pedig ez nem nemzeti – államszervezési kérdés.

A nemzet és az állam fogalmának, funkciójának szándékos összemosása sanda hátsó szándékot takar. Így volt ez a múlt században, amikor a német állam hatókörét terjesztették ki nemzeti alapon más államokra (és állampolgáraikra) az Anschluss idején. Az ilyen típusú államalakulatokban vezérlő elv az emberek megkülönböztetése nemzeti hovatartozásuk alapján. Kinevezéssel jön létre a vezető nemzet, amelynek tagjai előjogokat élveznek az élet minden területén. Szélsőséges esetben egyenesen alacsonyabb rendűnek – szolgaságra termettnek – jelentenek ki népeket, aminek aztán egészen hajmeresztő következményei vannak. Például az elvet elutasító nemzettársak kirekesztése, ellenséggé kiáltása.

Holott az emberi faj egységes, bár nyilvánvalóan nem egyforma.

Ez a sokszínűség éppenséggel előnyt jelent az evolúció során. Hiszen nincs faj a Földön, ami annyira képes lett volna alkalmazkodni az eltérő életlehetőségekhez, mint az ember a hómezők közelében és a sivatagi forróságban egyaránt. Ez a képesség pedig az együttműködésben rejlik. Az ember esendő, gyenge biológiai lény, egymagában szinte életképtelen. Ez nemzetekre is igaz.

Területileg kicsiny hazánkban napról-napra tapasztaljuk ezt. Még elég élelemhez se jutnánk önerőből, fűtésről, energiáról nem is beszélve.

Mégis sokfelé nyomatják ezerrel a több száz év óta ható mákonyt. Felmerül a gyanú – akinek nincs más erénye, minthogy egy nemzet tagjának született, az a „büszke francia, német, orosz, magyar”. Nem tud új dolgokat alkotni, mint pl. Biró László a golyóstollat, vagy a természet kincseit kutatva hasznos eszközöket adni az emberiség kezébe, mint Szent-Györgyi professzor a C vitaminnal.

Marad neki a „nemzeti büszkeség” mint pótszer, Mint a citrompótló – abban is van C-vitamin. Hát, ilyen citrompótló a mi Kedves Vezetőnk, a nyomában toporgó ezrekkel.

Bár kártékonyabb, mint a szintén csak módjával szedhető aszkorbin sav. Mert nem a gyomrunkban tesz kárt, hanem a lelkünkben, szellemünkben. Nem kímélve persze magyarságunkat sem.

Rátesi Margit / Kanadai Magyar Hírlap