A magyar társadalom egyharmada (32%) rendszerszkeptikus álláspontra helyezkedik, mondván „a hozzám hasonló emberek számára az egyik politikai rendszer olyan, mint a másik”. És hét százalék azoknak az aránya, akik szerint bizonyos körülmények között a diktatúra jobb, mint a demokrácia - írja a Kettősmérce Blog.

Ezekből a számokból nyilván legkézenfekvőbb levonnunk azt a következtetést, amit a Népszava nyomán a HVG.hu és a 444 is megtett: a magyarok bizony kiábrándultak a demokráciából. Ebből meg automatikusan adódnak az olyan bejáratott közhelyek, miszerint a magyar nép zsigerileg nem demokratikus, de bezzeg Orbán érzi a néplelket, lásd illiberális demokrácia.

Viszont ha mondjuk rászánunk tizenöt percet, hogy ránézzünk a kutatás többi számára is, akkor egyrészt meglátjuk, hogy ezek a bárgyú következtetések tévesek, másrészt azt is, hogy a magyarok nem a demokráciából ábrándultak ki, hanem abból a politikai rendszerből, amelyet világszerte demokráciának hazudunk.

A kutatásból kirajzolódó egyik legszembetűnőbb összefüggés a demokráciába vetett bizalom mértéke és a válaszadó gazdasági-társadalmi hierarchiában elfoglalt helye között van. Ahogy az alábbi ábrán is jól látható, minél lejjebb haladunk ezen az osztályranglétrán, annál jobban csökken a demokráciába vetett hit, és annál jobban növekszik a rendszerszkeptikus hozzáállás.

Magyarán, minél lejjebb haladunk ezen a ranglétrán, annál erősebbé válik a meggyőződés, hogy a politikai rendszerben, legyen az demokrácia vagy diktatúra, nem érvényesülnek az érdekeik. Radikálisabb értelmezésben pedig minél lejjebb haladunk a az osztályranglétrán, egyre inkább úgy tűnik, hogy a demokrácia éppolyan befolyásolhatatlan és elnyomó, mint a diktatúra. És  ezzel az érdekek nem érvényesülésével kapcsolatos meggyőződéssel valahogy nem tudunk vitatkozni. Egy olyan országban, ahol a gyerekes családok fele küzdött már élelmezési nehézségekkel, ahol a normális lakhatás egyre kevesebb és kevesebb ember számára válik megfizethetővé, ahol emberek százezreit lehet létminimum alatti bérezésért dolgoztatni, ahol egy embernek önmagát kell megműtenie, ott elég nehéz azon vitatkozni, hogy ez a politikai rendszer a gyengébbek és szegényebbek érdekeit is képviseli-e.

Egy diktatúrában ez nem is lenne probléma, viszont egy demokráciában, ahol azt mondjuk, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő, és ekképp egyenlő joga van beleszólni a döntések meghozatalába, ez egy fenntarthatatlan állapot. Bármelyik demokrácia-meghatározást is nézzük, mindenképp megtaláljuk ezt a két elvárást. A civil jogokat és a politikai részvételt. És procedurálisan nézve, papíron ezek a mai Magyarországon, de még inkább a 2010 előtti Magyarországon, ahogy egyébként napjaink Franciaországában vagy Nagy-Britanniájában léteztek, léteznek is.

Viszont ha nem felülről, a procedúrák és jogi felépítmények felül nézzük a dolgokat, hanem „lemegyünk” a polgárok szintjére, és onnan nézünk felfele, akkor azt látjuk, hogy a jogok gyakorlása, a politikai részvétel lehetősége mind-mind a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyhez kötött. Bár névleg, formailag a liberális demokráciákban ugyanazokkal a jogokkal rendelkezünk, a jogok megélésének, gyakorlásának lehetősége bizonyos gazdasági-társadalmi struktúrák, vagyis osztályhelyzet szerint különbözik. A politikai információkhoz nem mindenki fér hozzá egyformán, az érdekek érvényesítését lehetővé tévő hálózatokban nem mindenki vesz részt egyformán (ha egyáltalán) - csak, hogy két példát említsünk, amelyek kifejezetten osztályhelyzettől teszik függővé a lényegi politikai részvétel lehetőségét.

Ez egyébként történetileg bele van kódolva a liberális demokráciák kialakulásába, a 19. századi cenzusos szavazási rendszer például a szavazójogot vagyoni helyzethez kötötte. A szavazójog fokozatos kiterjesztéséért folytatott harc során ez a megkülönböztetés jogi értelemben megszűnt, de a hétköznapi gyakorlatban továbbra is nagyobb eséllyel befolyásolhatjuk a demokratikus politizálás irányát, ha előnyösebb helyet foglalunk el a társadalom hierarchiáiban.

Az emberek demokráciából való kiábrándultsága csak ebből az ellentmondásból érthető meg. Miközben a mainstream politikai és politikaelméleti elképzelések szerint a liberális demokrácia a létező politikai rendszerek legjobbika, amely garantálja minden polgára számára a jogokhoz, politikai döntéshez való egyenlő hozzáférést, vagyis az érdekek érvényesítésének lehetőségét, addig a hétköznapok terepén a tapasztalatok teljesen más irányba mutatnak. A kelet-európai, és szűkebben a magyar rendszerváltás kudarca is ebből a nézőpontból érthető meg, hiszen a ’89-’90-es ígéretek formailag testet öltöttek ugyan, de polgárok jelentős szegmenseinek életében egyáltalán nem váltak realitássá. (Hogy a klasszikus lázári beszólást idézzük: „350 éve működik így Magyarország … 350-400 vagy a fene tudja, mióta”.)

És bár valóban, számunkra is a liberális demokrácia tűnik az eddig kipróbált politikai rendszerek legemberségesebbének, amíg az nem egészül ki egy szociális, gazdasági-társadalmi igazságosságra törekvő dimenzióval, addig a liberális célkitűzések is csak a részlegesen, szelektíven, ha úgy tetszik, képmutató módon valósulhatnak meg. Csak a felsőbb rétegek kiváltságai lehetnek.

Ez az a képmutatás/hazugság, amelyen keresztül a Tárki számai megérthetőek. A magyar társadalom egy jelentős része továbbra is hisz a demokrácia eszméiben, és másik jelentős részét pedig a hangoztatott és tapasztalt ideálok közötti látványos szakadék teszi gyanakvóvá, anélkül azonban, hogy magukat az ideálokat feladnák.

Az orbáni illiberalizmus viszonylagos sikere is csak ennek fényében érthető meg, az ellene folytatott harc pedig csak erre építhető fel. Valóban, az elmúlt öt év átalakításai nagyban hasonlítanak az orosz vagy török modellhez (fékek és ellensúlyok rendszerének lebontása, a média dominálása, kísérlet a civil társadalom szétverésére és megfélemlítésére), de ezek csak politikai formák, amelyeket különböző politikusok kölcsön vesznek egymástól a világ minden táján; a társadalmi valóság, amelyből kinőnek, azonban nagyon különbözik Magyarországon attól a helyzettől, amely Oroszországban, Zimbabwéban vagy Törökországban létezik.

A magyar fejlemények inkább hasonlítanak a nyugat-európai folyamatokhoz: Nyugat-Európában ugyanis szintén a liberális demokrácia liberális dimenzióinak leépülését láthatjuk, gondoljunk csak a spanyol néppárt tavasszal elfogadott szájkosár-törvényére, vagy a bevezetett tényleges életfogytiglanra; David Cameron idegenellenes politikájára, vagy arra, ahogyan a brit baloldal új vezetőjét, Jeremy Corbynt „britellenesenek” (lásd, „magyarellenes”) titulálta a napokban. Vagy gondoljunk a francia és dán szélsőjobb megerősödésére. A liberális demokrácia leépülése ott is azért lehetséges, azért kivitelezhető, mert a szociális jogok, amelyek biztosították a liberális eszmék gyakorlatban történő megélhetőségét, már korábban leépültek,  kíméletlenül lerántva a leplet a liberális demokrácia mélyén rejlő hazugságról. Magyarországon amúgy is gyengébb volt a szociális dimenzió, és a posztkommunista antikommunizmus éveiben még nagyobb vehemenciával lehetett azt leépíteni, így nyilvánvalóan nálunk hamarabb felfeslett a képmutatás szövete, és emiatt a demokráciába vetett bizalom is hamarabb megrendült. De ugyanezeket a folyamatokat Nyugaton is láthatjuk, csak most mi vagyunk azok, akik az „irányt” mutatjuk, mi járunk előrébb.

A liberális demokrácia nem fenntartható szociális demokrácia nélkül (és ez fordítva is igaz, ha csak nem akarunk egy chavezi felfordulásban ébredni). A demokrácia európai és magyarországi védelmezői ezt az alapvető igazságot felejtették el, talán nem véletlenül épp azzal párhuzamosan, hogy az európai baloldal lemond(ott) a szociális jogok képviseletéről. A Tárki mostani kutatásának számai és a társadalom maga is erre az alapvető igazságra próbálja felhívni a figyelmünket. A kérdés, hogy ezt valaki meghallja-e, vagy pedig a valódi szabadság felé mutató, igazságosabb politika helyett továbbra is a hibás néplelket ostorozzuk.

kettosmerce.blog.hu