A párt agitációs- és propaganda osztályának azt a kérdést kellett eldöntenie, hogy ha már az előválasztást nem sikerült köznevetségbe fullasztania és trolljai sem hozták a kötelezőt, mire építse az ellenzéki jelölt lejáratását. Karácsony Gergely, két- és félszobás lakásával és márkás biciklijével ugyan méltán keltette fel a fillérekből tengődő állami közfeltalálók féltékenységét, azt, hogy korrupt vagyonhalmozónak állítsák be, még a legedzettebb látványtervezők sem vállalták, pedig nekik igazán több évtizedes gyakorlatuk van ebben a műfajban. 

Célszerűbbnek látszott az ellenzéki jelöltet jóindulatú, szerencsétlenkedő balféknek lefesteni, aki tehetetlenül vergődik a háttérhatalmak és magyarországi kirendeltségeik hálójában. Ha el tudták hitetni, hogy Londonban már muzulmán többség van, pont ez ne sikerülne? És a gépezet életre kelt: az egyperces hírektől a Kossuth-rádióbeli pénteki nagymisén keresztül a gleichschaltolt újságokig mind-mind ezt a képet erősítette. A kormányfő parolája az akkori főpolgármesterrel világosan megmondta, hová kell tenni az ikszet. A házi közvéleménykutató még az utolsó pillanatban is nagyarányú Tarlós-győzelmet jósolt, megfeledkezve arról, hogy egy évtized alatt nemcsak az uralkodó, hanem a nép is megtanult színlelni. Közvéleménykutatók állítják, hogy hívásaikra ma tízből kilencszer leteszik a telefont, pedig nincs min csodálkozni: az egyszerű állampolgár – már csak puszta kényelemszeretetből is - hajnalban inkább a pékhez szeret lejárni, mint egy házkutatásra érkező rendőrszakaszhoz.

A meglepetés október 13-án érkezett. Mert rendben, legyenek választások, ha már a sok libsi állandóan ezen lovagol, de hogy nyerjenek a fővárosban, ráadásul Miskolcon és Pécsett is, az azért enyhe túlzás. Ha tehát valaki azt gondolja, hogy az utóbbi hetekben kibontakozó purparlé a Lánchíd felújításáról szól, tévúton jár. Szó sincs ilyesmiről: a kormányzat próbálja türelmesen, szelíd atyai szóval elmagyarázni Budapest polgárságának, hogy tavaly kissé meggondolatlan döntést hozott. Ez egyszer most még elment, de nagyon nem szeretné, ha ez szokássá válna. A kiskutyát is meg kell tanítani szobatisztaságra, még ha ugat is közben.

A legnagyszerűbb forgatókönyv egyébként nem az, hogy a felújítás teljesen elmarad, elvégre patrióták lennénk, hanem hogy a főváros – érzékelve a közvélemény nyomását – belevág a rekonstrukcióba, majd másfél év után pénzhiány miatt le kell állnia, állandósítva a közlekedési káoszt. Arra a pillanatra ugyanis érdemes behűteni néhány láda pezsgőt, amikor a főpolgármester és megszámlálhatatlan helyettese a Magyar Közlönyből megtudja, hogy a város számlája mínuszba fordult. És akkor majd – néhány heti tipródás után – megérkezik állami közmunkatanács, hogy félkézzel megoldja, amire ezek a kisebbségi jogszakértők képtelenek. Ha hagynánk, még niggertanyát csinálnának Budapestből.

Akkor aztán néhány évtizedre megtanulná a nép, hogy egy nagyváros élére ne szemüveges szociológusokat és egyéb, Charles Darwin által nem is kategorizált élőlényeket válasszon, hanem egyenes derekú státusférfiakat, akik - ha jelképesen is - helyreállítják ezeréves királyságunkat és szabadidejükben még az Adriát is visszaszerzik az országnak. Ha ötméteres vízmélységgel, akkor annyival. Majd kimélyítjük. Karácsony meg örüljön, ha nem kerül Index-re.

Tudjuk, a lánchídi csatában megütköző ellenfelek nem egy ligában játszanak. Az állami költségvetés bevétele alsó hangon nyolcvanszorosa a fővárosénak, arról nem beszélve, hogy a kormány keze folyamatosan Budapest zsebében kotorászik: akkor, annyiszor és annyit vesz ki belőle, amennyit éppen akar. Az állami büdzsének – Budapestével ellentétben - nincs hitelfelvételi vagy kötvénykibocsátási korlátja. A kormányfő meg százharmincnégy kivételesen bátor emberével akár a császárságot is megszavaztathatná, ha nem jött volna rá időközben, hogy azt parlamenti bábelőadás nélkül is meg lehet csinálni. Ha légvárépítésről, minisztériumok várba költöztetéséről és más rémálmokról van szó, mindig találni néhány tízmilliárdot. Tervek nélküli betonmonstrumok nőnek ki a földből, hogy nagykorúvá válásukkor birkózó- és kézilabda csarnokká, szántóföldi GP-pályává avanzsáljanak, de Budapest, elhanyagolt ütőerével egyetemben, csak iratkozzon fel szépen a kórházi várólistára. Nem olyan súlyos az a meszesedés. 

És mégis, talán korai hátradőlni. 1974-ben egy pártértekezleten Kádár, a lánchídi csata tanulságait levonva, ötszázra taksálta az ellenzékiek számát és kétezerre a szimpatizánsokét. Kellett hozzá másfél évtized és egy világfelfordulás, hogy kiderüljön: a becslés nem volt egészen pontos.