– Ki hallgat ma a filozófusok szavára, számon vannak-e tartva egyáltalán?

– Nincsenek. A hatalom ugyan mindig számon tartja őket, mert a régi reflexek miatt retteg a filozófusoktól, hiszen azok nagyon kritikusak, mindent megnéznek a fonákjáról is, de az átlagember ekkor sem figyel oda rájuk.

Ezért is oly könnyű megbélyegezni őket azzal, hogy „hiszen ezek nem csinálnak semmit, csak ellopják a pénzeteket, ti dolgoztok, ők meg összevissza fecsegnek”. A filozófiának, ha egyáltalán, akkor a különféle kulturális médiumokon keresztül van hatása.

– A véleményformálók ma jobbára az internet segítségével terjesztik a gondolataikat, nem kéne a filozófusoknak is fölköltözni oda?

– Lehetséges, de nem olyan könnyű gondolatokat ráerőszakolni emberekre, akik nem igazán fogékonyak az ilyen típusú gondolatokra. A filozófia nevelő hatásában nem hiszek. Én azért művelem, mert engem szórakoztat, és van egy szűkebb kör, akiket ez érdekel.

– Az ön véleményét sem szakfilozófiai, hanem főleg politikai, közéleti kérdések mentén kérik ki az újságírók, most például a professor emeritusi címéről való lemondása miatt kapott nagyobb figyelmet.

– Komikusnak, egyben ijesztőnek is tartom, hogy egy ilyen lépés ekkora nagy port vert fel. Évek óta nem tettem politikai gesztust, most viszont megtalált az összes újság, mert ez érdekes, de hogy ezenkívül mit publikáltam, senkit nem érdekel. Csak azokat a szövegeket olvassák, amiknek direkt politikai jelentősége van.

Ugyanakkor az az érzésem, ez sem megy tovább az említett közönségen túl. A filozófus a között választhat, megmarad-e a saját köreiben – én ezt választottam –, vagy ha szélesebb visszhangot szeretne, akkor túl kell lépnie azokon a megnyilvánulási formákon, amelyek mint filozófusra jellemzőek.

– Erre azonban viszonylag kevés filozófus kapható. A Szög a zsákból című könyvben utal rá, hogy a legújabb filozófusgeneráció jó részét másfajta fából faragták már, mint a megelőzőeket.

– A rendszerváltáskor olyan fiatalok jelentkeztek filozófusnak, akik egyszerűen a világot akarták értelmezni, mert nem értették, mi történt körülöttük. Éppen csak fölnőttek a Kádár-világban, de az sem volt annyira érthető a végén.

A Rákosi-rendszer érthető volt: „Kuss! Azt csinálod, amit parancsolnak, s akkor talán megúszod.” A Kádár-rendszer ugyan nyitottabb, engedékenyebb volt, de mégsem érezték jól magukat benne, mert rettenetesen sok volt a tiltás, nem is értették pontosan, mit is jelent ez a rendszerváltás.

Ezért úgy gondolták, a filozófia talán választ ad nekik a világ egészét és az összefüggéseit érintő kérdésekre. Eltelt öt-tíz év, kialakult egy új világ, ami vagy elfogadható volt, vagy nem volt elfogadható az emberek számára, de mindenesetre nem tett föl igazából kérdéseket.

A filozófiahallgatóknak jelentkezők többsége is inkább arra figyelt, melyik szakon könnyebbek a követelmények. Sokkal nehezebb volt velük, mert ami számomra döntő és a legfontosabb, a filozófia mint együtt gondolkodás, az egyre kevésbé volt lehetséges.

– A tanítást már jó évtizede maga mögött hagyta, és a körülöttünk lévő világ is folyamatosan változni látszik. Azóta sem tapasztalta, hogy a filozófusokban megnő a kedv a korábban jelen lévő társadalomreformáló gondolatok iránt.

– Vannak olyan történeti periódusok, amikor vagy szeretik a fennálló társadalmi rendszert, vagy nem, vagy hívei annak, vagy szemben állnak vele, de különösebb alternatívákat nem látnak.

Nálunk ráadásul olyannyira bebetonozódott a politikai hatalom, hogy nehezen tudjuk elképzelni, miként lehet kiakolbólítani a pozíciójából, és az ilyen kérdések ezért irrelevánsak. Mert hiszen az alternatíva már megvan régóta: a nyugati liberális demokrácia.

Most akinek baja van ezzel az állítólagos demokráciával – nekem van –, ami kimondva is illiberálisnak tekinti magát, annak egyszerű a gondolati elhelyezkedés: szemben áll vele. Én ugyanis azt szeretem, ha a legkülönbözőbb gondolatokat és elképzeléseket ütköztetjük egymással.

Ennél fogva erről nincs túl sok beszélnivaló, hiszen politikai szituációban hangoztathatom ugyan, hogy én a liberális demokráciát szeretem, de gondolatilag se nem új, se nem izgalmas, vagy olyasmi, amin együtt lehet gondolkodni.

– Akkor min töpreng inkább szívesen, hagyva a teóriát másra, és a filozófiát tevékenységként, állandó kérdezésként művelve?

– Például azon, mi eredményezte azt, hogy a számomra kezdetben szimpatikus modernitás, mely a tradicionális társadalmakkal szembehelyezkedett, így elfajult. Olyan tömegtársadalommá vált, ahol erodálódnak az értékek, az embereket csakis az érdekli, hogy előrébb jussanak, gazdagabbá váljanak.

Úgy látom, az első világháború táján valami megroppant – erről szívesen gondolkodom és írok.

– Én pedig mindenképpen elolvasom majd, és elgondolkodom rajta. Ahogy tette ön is Sacha Batthyány És nekem mi közöm ehhez? című könyve kapcsán, melyben az 1945-ös rohonci mészárlás, s benne a nagynagynéni, Batthyány-Tyssen Margit felelősségének jár utána a leszármazott. Az ön konklúziója szerint nálunk a jobbágymentalitás uralja a magyar társadalmat.

– Az említett könyvben az arisztokrata hölgy egy megjegyzésében az akkori magyar társadalmat háromkomponensűként írja le: vannak egyrészt az országot birtokló arisztokraták, amely réteghez ő is tartozott, másrészt a nyugatias, többségében zsidó, fővárosi értelmiségiek – és mindezeken kívül egy hatalmas paraszti tömeg.

Ezt gondoltam tovább. Egész Kelet-Európában, így Magyarországon is igen későn következett be a jobbágyság felszabadítása, amit aztán nem kísért földreform, a volt jobbágyoknak jobb esetben is csak nagyon kicsi parcellával kellett beérniük.

Nem jött létre olyanfajta, polgárosodó parasztság, mint mondjuk Hollandiában, Dániában vagy Németország északi részén.

Ebből az következik, hogy ez a paraszti tömeg, ami a szocializmusban tökéletesen ki lett semmizve a termelőszövetkezetekkel, ma sem lát maga előtt más perspektívát, mint lehetőleg mindent elfogadni, amit a hatalom kíván, mert akkor a hatalom talán jól bánik vele, és valamit kap tőle.

Ezt nevezem jobbágymentalitásnak, és ez az a mentalitás, ami a Fidesz hatalmát is fenntartja, és fenntartani képes.

– Ellenben Németországban?

– Ott ez a mentalitás – „hogy jövök én ahhoz, hogy gondolkozzam, hogy ötleteim legyenek, kisember vagyok ehhez!” – eltűnt. Ott akárki vagyok, éppen úgy jogom van beleszólni a dolgokba, mint a politikacsinálóknak.

Nem véletlen, hogy Magyarország sajátos viszonyban van a rendszerváltásnak nevezett micsodával.

Az az érzésem, az ország lakosságának többsége pusztán tudomásul vette – elmennek az oroszok, hát elmennek –, de nem volt különösebben lelkes tőle, mert nem érezte, hogy valamit kap, amit eddig nem kapott meg.

A Kádár-rendszer idején viszonylag jól érezték magukat, mert beleszólni akkor sem kívántak semmibe, nagy külföldi utazásokra akkor sem vágytak, csak biztonságot akartak meg azt, hogy hagyják őket békében, ne kelljen pártszemináriumra járni meg Szabad Nép-félórára. Nem éheztek, elfogadható volt, megvoltak vele.

szabadság hiánya sose tűnt fel, mert azt sem tudták, mi lenne az. És ez nem változott. A magát kisembernek tartó magyar ma is azt mondja: „én ehhez nem értek, nem szólok bele”, nincs benne vállalkozói hajlam, nincs benne kezdeményező készség, csak azt várja, hogy felülről jobban bánjanak vele.

– Az arisztokratákat elvesztettük, a városi értelmiség többsége sem zsidó már, elvándoroltak, kiirtották őket, ki maradt még Magyarországon a „kisemberek” mellett?

– Egyfelől a megmaradt városi értelmiség, amely ma is nyitott a Nyugatra.

Másfelől van egy újgazdag réteg, akiket nem lehet beállítódás tekintetében polgárnak nevezni, mert a régi burzsoáziától eltérően a gazdagodás érdekében nincsenek morális skrupulusaik: mások becsapása a saját érdekemben teljesen megengedhető, ők így tudják, sőt nem is értelmezhető számukra ennek kifogásolása.

– Akkor valóban nincs alternatíva, hiszen egy ilyen összetételű magyar társadalomra illuzórikus liberális demokráciát építeni.

– Pontosan, épp ez a problémám a rendszerváltás óta. Akkor kétféle ellenzék próbálta kezébe venni a hatalmat: az MDF-be szerveződő népnemzeti és az SZDSZ-be tömörülő liberális demokrata.

Már akkor úgy láttam, és ki is fejtettem, hogy az egymásnak feszülés helyett az együtt gondolkodásra, a kiegyezésre kellene koncentrálniuk, mert történelmi feladat jutott osztályrészükül. Egy, a szocializmus nevében tökéletesen lepusztított társadalmat kellett volna kimozdítaniuk a tespedt, mindig mindent felülről váró állapotból.

És ha ezt nem sikerül megoldaniuk, katasztrófa lesz.

– Sajnos igaza lett. A hatalmi „restaurációnak” e szerint viszonylag könnyű dolga volt.

– Lehet, mások is látták a mentalitás változatlanságát, de egyedül Orbán Viktor használta ki. Kell egy kis nacionalizmus meg egy kis ijesztgetés – ezzel meg is tudta szilárdítani a hatalmát.

– Ehhez a mentalitáshoz köthető az idegengyűlölet is?

– A másfajtával óvatosan próbál bánni az emberi közösség mindenütt. De az egészen nevetséges, ahogy ezt az egész migránsügyi propagandát ennyire beveszik az emberek, holott itt Pesten már főleg kínaiakat látok, azokkal pedig semmi bajunk nincs.

Elhiszik, hogy 1294 menekült elveszi a munkahelyeiket és megerőszakol 5 millió magyar nőt – a racionalitás minimumát is nélkülöző érveléssel nehéz vitatkozni.

Pár hete voltunk a családdal Kőszegen, és a nagykapun olvasható, teljesen érthetetlen feliraton csodálkoztunk, miszerint mivel Jurisics megvédte a Nyugatot a török inváziótól, ezért meghagyták nekünk a várost…

Egy teljesen jól szituált asszony pedig helyeslően csatlakozott hozzánk, hogy igen, mi mindig megvédjük a Nyugatot, most is a migráncsoktól, aztán mit kapunk érte?!

– A Soros-plakátok ugyanakkor összekapcsolják az idegeneket a zsidósággal… 

– Pedig az antiszemitizmus és az idegengyűlölet nem ugyanaz.

Az antiszemitizmus céltáblája az asszimilálódott zsidó, akit föl sem ismerek, mert azt a nyelvet beszéli, amit én, de valahol a háttérben valami gyanúsat csinál.

Az idegengyűlölet a kinézetre is másokra fókuszál, akik nem tudják a nyelvünket, esetleg nem is akarják megtanulni, és nem is tudjuk, mit tesznek, de az biztos, hogy valami nekünk rosszat. Az idegennel szembeni magatartások hol ilyenek, hol olyanok, attól függően, éppen milyennek írjuk le az idegent.

Az biztos, egyetlen országot ismerek Európában, ahol szégyen antiszemitának lenni, szégyen idegengyűlölőnek lenni, ellenben büszkék, hogy százezreket fogadnak be, s ez Németország. Ők úgy érzik, a második világháború után nem engedhetik meg maguknak az ettől eltérő viselkedést.

– Ez a legfiatalabb generációra is igaz lenne?

– A ’68-as nemzedék ideológiája, mely számon kérte a szülőkön és nagyszülőkön a nácizmus rémtetteit, ma is hat.

Ám emellett a német társadalom különleges abból a szempontból, hogy a múlttal való szembenézés csak az ország nyugati felében történt meg, az újraegyesítés előtti keleti blokkban nem, az ottaniak szerint a háború, a holokauszt a nyugatnémetek bűne volt.

Tehát az idegenellenesség beállítódásként jelen van, ahogy a fiatalabb generációban is.

A feleségem német, és tart is az AfD-től (Alternative für Deutschland, idegenellenes német párt – a szerk.). Én meg azt mondom, hogy bár itthon is csak tíz százalék körüli lenne a hasonló nézetűek aránya, mint amilyen az ő népszerűségük odakint.

Vajda Mihály

• Széchenyi-díjas filozófus, 1935-ben született Budapesten. A Lukács György fémjelezte Budapesti Iskola tagja volt; tanított Németországban és az Amerikai Egyesült Államokban.
• 1990-től a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Filozófia Tanszékének vezetője, 2005-ben professor emeritus címmel tüntetik ki, melyről idén szeptember 4-én mondott le Putyin orosz elnök díszpolgárrá kinevezése miatt.
• Az MTA rendes tagja, a Filozófiai Kutatóintézetet másfél évig vezette. Válogatott írásait négy kötetben – mintegy 4000 oldal terjedelemben – a Kalligram Kiadó adta ki 2013–16 között
• Fiatalkori írások; Utam Marxtól; Rejtekutak a posztmodernben; A személyes emlékezet filozófiája    

vasarnapihirek.hu