Mondhatni, ez volt a kulturális minimum a város szélén. Az indiánfilmek és a legmenőbb indián. Valaki a nagyok közül mondta egyszer, hogy a Gojkómitics jugó, ami szájról szájra járt, mint a békepipa. Azt nem tudtuk, hogy az apukája partizán volt a világháborúban. És azt ugyan ki sejthette volna előre, hogy egy emberöltő múltán idős édesanyja egy újabb iszonyatos balkáni háború áldozata lesz? Akkor állt meg a szíve, amikor a NATO légiereje Belgrádot bombázta.

Gojko Mitić (1940), az NDK gyártmányú westernfilmek főhőse úgy lett örökös Winnetou a szocialista táborban, hogy – ellentétben az élő közhiedelemmel –egyetlen filmben sem játszotta el. Volt Csingacsguk és Tecumseh, alakított űrhajóst, fellépett színpadon, énekelt musicalben, vezetett tévéműsort, rendezett és gitározott, de az apacs főnök legendájától sehogyan sem szabadult. A szerb születésű színész unta a skatulyát, mégsem hadakozott ellene, bölcsen belenyugodott. Így esett, hogy a két német állam újraegyesítése után, a szabadtéri Karl May-fesztiválokon végül tényleg megtalálta szerep, a Winnetoué.

Pedig ifjan, a titói aranykorban pilóta akart lenni, nem mozisztár. A Testnevelési Főiskolára járt, a szünidőben szívesebben ment volna síelni, de fiatal volt, és llett a pénz: a statisztálásért jól fizettek a nemzetközi produkciók. Eleinte kaszkadőrködött, azután már mellékszerepeket is kapott. Így látták meg a DEFA keletnémet állami filmstúdió emberei, és lecsaptak rá. El voltak ragadtatva tőle: jóképű, sportos, kiválóan lovagol, maga csinálja meg a veszélyes mutatványokat, egzotikusan rézbőrű, noch dazu tud németül. Tokei-Ihto lett az első főszerepe (A Nagy Medve fiai, 1966).

Apuka németek ellen háborúzott, a fia németek kedvence lett. Az NDK-ba költözött, évente jöttek ki új kalandfilmjei. Didaktikus mesékben, nemes lelkű elnyomottként vívta igazságos harcát gonosz imperialisták ellen, a sápadtarcú marxi történetfilozófia jegyében. Csupán a Vértestvérek sztorija békülékenyebb tónusú (abban partnere a Vörös Elvis, a szintén Kelet-Németországba vetődött amerikai kommunistaszimpatizáns charmeur, Dean Read). Főleg a lányok bálványozták. Dalt szereztek daliás izmairól: az Ein Wigwam steht in Babelsberg című slágerrel a szocialista munkás-paraszt állam a countryzene frontján is kíméletlen csapást mért a hanyatló Vadnyugatra.

A Berlinben élő Gojko Mitić túl a nyolcvanon is szép férfi. Méltóságteljes, szerény és barátságos – ahogy öreg harcoshoz illik. Humora is van. Meséli, sokáig bántotta, hogy filmjeiben utólag német anyanyelvű kolléga szinkronizálja. Egyszer vette a bátorságot, személyesen az illetékes elvtárshoz fordult: hadd beszéljen ő maga, végtére Csingacsguk nem Goethe, az a kis akcentus passzolna a karakterhez… Az öltönyös német potentát végigmérte a partizán fiát, és rövidre zárta a beszélgetést: „Nem, a mi indiánjaink ki-fo-gás-ta-lan németséggel beszélnek.” Épp csak azt nem tette hozzá: uff.

Bártfai Gergely / Népszava