Azokat az egyébként is szegény, vállukon néhány ingóságukat cipelő szerencsétleneket, akik több napos megfeszített menetelés után megérkeznek a biztonságba, ahova már nem merészkednek a rájuk vadászók. 

Az elmúlt napokban Mianmar és Banglades határán bukkant fel százezernél is jóval több ilyen, az életéért menekülő ember.

Az ENSZ kedden közzétett adatai szerint az elmúlt két hétben a Mianmarban élő rohingya kisebbség 120 000 tagja menekült át Bangladesbe, és a nemzetközi szervezet úgy becsüli, hogy még 400 000 rohingya van gyakorlatilag a mianmari katonaság fogságban a határ túloldalán.

Ezek a többnyire kényszer-menekülttáborokban százezrek gyakorlatilag közvetlen életveszélyben vannak, mert a mianmariak szinte semmilyen segélyszervezetet nem engednek a közelükbe.

A világnak most az észak-koreai atomporgramtól a Texasban pusztító Harvey hurrikánig van mivel foglalkoznia, így kevés figyelem jut a Délkelet-Ázsia eldugott szegletében napról napra súlyosbodó humanitárius katasztrófára. Pedig érdemes lenne foglalkozni a rohingyák szenvedésével.

Egyrészt mert egy muszlim népcsoportról van szó, akiknek a sorsa máris elkezdte foglalkoztatni a világ muszlim közvéleményét - másrészt a világ az említett 1994-es ruandai népirtás óta nem állt ilyen közel ahhoz, hogy százezrek haljanak meg, miközben a nemzetközi közösség csak a kezét tördeli és félrenéz.

A gyakran a világ legüldözöttebb népének nevezett rohingyák eredete történészi és főleg politikai viták tárgya, de annyi bizonyos, hogy több száz éve ott élnek az egykor Arakan néven független, ma Rakhine néven Mianmar északnyugati részéhez tartozó államban.

Az egykor Burma néven ismert Mianmarban a legnagyobb népcsoport a bamar, akik délkelet-ázsiai származásúak és többnyire buddhisták, míg az indiai gyökerű rohingyák többnyire muszlimok.

A gyarmatosító angolok Indiát és Burmát poltikai egységként kezelték, az 1948-as függetlenség után viszont egymilliónál is több rohingya került mianmari fennhatóság alá. Innentől kezdve mindig rossz volt rohingyának lenni Mianmarban - a szenvedés foka az aktuális yangoni politika függyvényében változott ugyan, de leginkább egyre csak rosszabb lett.

A mianmari rohingyák életében fordulópontot jelentett a katonai junta által 1982-ben elfogadott törvény, amely egyszerűen megfosztotta őket állampolgárságuktól.

És még a nevüktől is: Mianmarban hivatalosan nincsen olyan, hogy „rohingya”, csak „bengáli”.

Ettől kezve a rohingyák hontalanként éltek saját hazájukban, szinte minden joguktól, még a szabad mozgás jogától is megfosztva, teljesen kiszolgáltatva a katonai diktatúrának és az ahhoz hű rakhine-i kiskirályoknak.

Érthető módon ekkortól kezdve egyre több rohingya döntött a kivándorlás mellett, de persze ez sem volt olyan nagyon egyszerű. Sem a mianmariak nem engedték őket külföldre, se a szomszédos, éppen elég problémával küszködő Banglades nem volt túl fogékony egy százezres menekülthullámra.

Segélyre váró rohingyák egy bangladesi menekülttáborban, szeptember 5-én.
Fotó: K M ASAD/AFP Forrás: 444.hu

Közel 40 év után a 2000-es évek végén a mianmari junta lazítani kezdett a diktatúrán, és lépéseket tett a demokratizálódás felé. Ennek részeként az országban évtizedek óta takaréklángon élő polgárháborúcskák jó részét is sikerült lezárni a Mianmart színesítő etnikai kisebbségekkel.

Egy ideig pislákolt a remény, hogy talán a rohingyák helyzetét is sikerül rendezni, de ebből végül semmi nem lett.

Az országot még mindig irányító tábornokok hosszú idő után másokat is engedtek szóhoz jutni, és ennek köszönhetően a 2010-es évek elején hirtelen ijesztően népszerű lett az a buddhista szerzetesek által vezetett rasszista mozgalom, amely az ország minden baját a muszlimokra kente.

Innentől kezdve valamennyi mianmari muszlimnak rosszabb lett, a jómódú indiai származású kereskedőktól a nincstelen rohingyákig.

A minden rendszerváltáskor jelentkező társadalmi feszültségeket a legegyszerűbben a muszlimokon lehetett vezetni, és egy ilyen szelep nagyon jól jött a Mianmart továbbra is irányító juntának.

Az olyan buddhista gyűlöletszerzetesek, mint a rettegett Viratu által mondott beszédeket rendre felgyújtott boltok és otthonok, valamint szabályos pogromok követték, Ezek következtében sok rohingya volt kénytelen elhagyni az otthonát, és siralmas északnyugat-mianmari menekülttáborokba költözni.

Ezekben se elegendő élelem, se elegendő gyógyszer nem volt, a borzalmas állapotok ellen felszólaló nemzetközi humanitárius szervezeteket pedig a mianmariak egyszerűen kitiltották Rakhine-ból.

A rohingyák kétségbeesésükben szinte bármilyen veszélyt bevállaltak, ha az az elmenekülés veszélyével kecsegtetett.

A 2010-es évek elejétől kezdve rendszeresen bukkantak fel a Bengáli-öbölben azok az éhhalál szélén lévő rohingyákkal tömött lélekvesztők, amelyeket egyik környékbeli ország sem akart fogadni - még azok sem, ahol muszlim a lakosság.

A teljesen magukra hagyott, sarokba szorított rohingyák közül ekkor néhányan a fegyveres ellenállás mellett döntöttek, amivel megkezdődött népük szenvedésének legújabb, talán végső fejezete.

2016 októberében fegyveresek támadtak a bangladesi határnál szolgálatot teljesítő mianmari határőrökre, és kilencet közülük meg is öltek.

Az akciót egy kevéssé ismert szervezet az Arakan Rohingya Salvation Army (Arakan Rohingya Felszabadítási Hadsereg - ARSA) vállalta magára. A „szélsőséges bengáli terroristák” felbukkanása kiváló hivatkozási alapot jelentett a kormánynak, hogy még tovább nehezítse a rohingyák életét.

Rohingya nők és gyerekek a Banglades és Mianmar közti senkiföldjén.
Fotó: K.M. ASAD/AFP Forrás: 444.hu

Lehetetlen pontos képet kapni arról, hogy az elmúlt közel egy évben mi történt Rakhine államban.

A mianmari hadsereg szinte hermetikusan lezárta az egész régiót, ahova se újságírókat, se segélyszervezeteket, se nemzetközi megfigyelőket nem engednek be. Így szinte csak annyit tudni, amit a mianmari kormány hivatalosan közöl, és amit a Rakhine-ből kimenekülő rohingyák mondanak.

Ezen felül még ott vannak a műholdképek, amelyek alapján az ENSZ már 2017 februárjában felgyújtott falvakról beszélt, és etnikai tisztogatással, sorozatos nemi erőszak elkövetésével vádolta a mianmari hadsereget.

Az mindenesetre biztos, hogy idén augusztus végén ismét fellángolt a mianmari hadsereg és a rohingya fegyveresek konfliktusa. Pontos számok természetesen nincsenek, de az biztos, hogy mindkét oldalon voltak halálos áldozatok.

És az is, hogy az összecsapásokat követően a mianmari katonák minden korábban tapasztaltnál brutálisabb kegyetlenkedésekbe kezdtek.
Az azóta Bangladesbe átjutott rohingya menekültek mind nagyon hasonló történekről számolnak be.

Augusztus utolsó napjaiban számtalan rohingya faluban azzal a szándékkal jelentek meg mianmari katonák, hogy teljesen felszámolják azokat. Volt, akit megöltek, volt, akit megerőszakoltak, valamint épületeket gyújtottak fel, esetenként a bennük élőkkel.

A túlélők szerint, ahogy az ilyen helyzetekben lenni szokott, a katonák elsősorban a rohingya férfiakat és fiatal fiúkat gyilkolták meg vagy ejtették foglyul. Igazat beszélhetnek, mert valamennyi helyszíni beszámoló szerint a Bangladesbe átmenekülők között feltűnően kevés a férfi.

Amikor 2016 végén legutóbb indult nagyobb rohingya menekülthullám, a bangladesiek sokukat visszafordították.

A dhakai kormány nyilván tisztában volt azzal, hogy ha ha teljesen megnyitnák a határt, azzal csak arra sarkallhatnák a mianmari kormányt, hogy még nagyobb erőkkel folytassák a rohingyák elkergetését és meggyilkolását. 2017 szeptemberének elején viszont már nem tudták tovább zárva tartani a határt.

Ekkor már naponta tízezresével érkeztek a két ország közötti Naf folyó partjára a menekülő rohingyák, akik közül sokan étlen-szomjan, esetenként borzalmas sebesülésekkel, több napos erőltetett menet után értek a határra. Volt, aki hosszú órákat állt derékig a mocsaras vízben.

A bangladesiek hivatalosan ugyan ekkor sem tárták szélesre az ország ajtaját, de nem is nagyon akadályozták az átkelést a folyón. Nem csak emberiességi okokból, hanem azért is, mert a határ bangladesi oldalán élők testvérnépnek tartják a rohingyákat, akiken kötelességük segíteni.

A bangladesiek nem éppen jómódukról híresek, de számos beszámoló érkezett a szerencsétlen menekülteket élelmiszercsomagokkal segítő helybeliekről.

Ahogy az ilyen krízishelyzetek esetében lenni szokott, az erre specalizált civil szervezetek már a helyszínen vannak, és szintén igyekeznek segíteni. Van olyan NGO, amely a líbiai partoktól átiranyította hajóját a bangladesi-mianmari határhoz, mert ott van most rá nagyobb szükség.

De ezek a szervezetek is csak azokon tudnak segíteni, akik elérik Bangladest, hiszen Mianmarba alig néhányan léphetnek be. És az sem ösztönzi őket a rohingyák otthonában segítésre, hogy rendszeresek a hírek a raktáraikat fosztogató mianmari katonákról.

Nagyon fáradt rohingya nagyanya és unokája egy menekülttáborban, már a bangladesi oldalon.
Fotó: EMRUL KAMAL/AFP Forrás: 444.hu

A rohingyák tragédiáját különösen szomorúvá teszi, hogy egy olyan országban történik, amelynek külügyminisztere, Aung Szan Szu Csí 1991-ben Nobel-békedíjat kapott. Az évtizedeken át a mianmari ellenzéket vezető Szu Csít 1996 és 2010 között házi őrizetben tartotta a junta, csak a lassú rendszerváltás részeként engedték ki, és engedték vissza a politikába.

Azt megakadályozták, hogy elindulhasson az elnökválasztáson, de ahhoz kétség nem fér, hogy nála legfeljebb egy-két, a hatalmat a kezéből teljesen soha ki nem engedő tábornok erősebb az országban.

Akik viszont nem kaptak Nobelt.
Amikor néhány éve tetőfokára hágott a muszlimellenes buddhista gyűlölet, és Szu Csí nem állt ki az állampolgárságuktól is megfosztott rohingyák mellett, sokan azzal magyarázták a hallgatását, hogy

borzasztóan nehéz politikai helyzetben kell lavíroznia, egy puskaporos hordó tetején. Most viszont már nincs mivel védeni az egykor az egész világ által tisztelt ellenzéki vezetőt.

Továbbra sem emelte fel a szavát a rohingyák legalapvetőbb jogainak védelmében, sőt, álhírekről beszélt és a nemzetközi segélyszervezeteket vádolja a konfliktus gerjesztésével, aminek szerinte a buddhisták is legalább annyira áldozatai.

Ebben a helyzetben nem csoda, hogy a CNN-en már „Az ázsiai Mandela felemelkedése és bukása” című cikkek jelennek meg, és a 2014-ben szintén Nobel-békedíjjal kitüntetett pakisztáni Malala Júszafzai szerint is szégyen, hogy Szú Csi hallgat a rohingyák szenvedéséről. 

A jelenlegi helyzetben, amikor naponta tízezrek érkeznek a mianmari-bangladesi határra, és senki sem tudja, hány halálos áldozata van a Rakhine állam belsejében tomboló mianmari katonálnak, Aung Szan Szu Csí hírnevének megtépázása persze lényegtelen. Sokkal fontosabb, hogy a rohingyák szenvedésére milyen választ és megoldást tud kínálni a világ.

Aung Szan Szu Csí véres szájával magasba emelő, a rohingyák mellett tüntető indonézek Dzsakartában.
Fotó: Donal Husni/NurPhoto Forrás: 444.hu

Ha Rakhine-ben ruandai kaliberű népirtás történne, ismét csak bebizonyosodna, hogy a nemzetközi közösség képtelen kezelni az ilyen helyzeteket, megvédeni a legelesettebbeket.

Ebben a történetben pedig külön fontos, hogy az áldozatok muszlimok, és a rohingyák ellen elkövetett borzalmak csak tovább táplálnák a világ muszlimjaiban forrongó - jogos vagy jogtalan - sértettséget és dühöt.

Szeptember elejére mindenesetre a világ muszlim közvéleménye már észrevette a rohingyák szenvedését. Tüntettek értük Pakisztántól Indonéziáig, és olyan politikusok álltak ki mellettük, mint a török elnök Erdogan vagy a Csecsenföldet vezető Ramzan Kadirov.

Az utóbbi egy több tízezres grozniji demonstráción arról beszélt, hogy legszívesebben fegyvereseket küldene a rohingyák megsegítésére - az a mianmari hadsereg ellen, amely egyébként az oroszok szövetségese a régióban.

Kadirov ritkán megy szembe Putyin érdekeivel, és hogy most ezt mégis megtette, és konkrétan a holokauszthoz hasonlította a rohingyák szenvedését, elég világosan mutatja, hogy mennyire figyelnek a világ muszlimjai Mianmarra.

A rohingyák védelmében felszólaló Ferenc pápa novemberben elvileg Mianmarba látogat. Kérdés, hogy akkor tart-e még a konfliktus, vagy addigra a hadsereg minden Rakhine-i muszlimot megöl vagy átkerget Bangladesbe.

Ha a nemzetközi közösség ezt valahogy meg tudná akadályozni, és végre segítene a világ legüldözöttebb, ráadásul muszlim népén, az azt jelentené, hogy sikerült egy kicsit fejlődnünk Srebrenica, Ruanda és a holokauszt óta. Ha nem, akkor nem.

444.hu