Jéghideg döntéseket kell meghozni arról, hogy kiket engedünk be magunkhoz a zöldhatáron, kiknek biztosítjuk humanitárius alapon ingyen az egészségügyi ellátást, a menedéket, s kiknek nem.

A villamoson szemtanúja lehettem, hogy két félrészeg fiatal férfi hátba rúg egy színes bőrű srácot, s odavetik neki, hogy „büdös nigger”. Nagyon szégyelltem magam, akkor is, ha ilyen jelenetek más nagyvárosokban is bármikor előfordulnak. Mindenki elhalkult, magunk elé nézve robogtunk tovább az Oktogon felé. Fogalmam sincs, hogy a bántalmazott fiú tanulni jött-e, itt élnek rokonai vagy ő is menekült.

Nehéz ügy ez, mert mindeközben jéghideg döntéseket kell meghozni. Arról, hogy kiket engedünk be magunkhoz a zöldhatáron, kiknek biztosítjuk humanitárius alapon ingyen az egészségügyi ellátást, a menedéket, s kiknek nem. Merthogy olyan időket élünk, amikor nemet mondani is meg kell tanulni.
A bevándorlás, menekültáradat valóságos civilizációs dráma, amely sajnos drasztikus eszközökkel kezelhető csak.

A kormány nem is tesz mást; azt kezdeményezi például, hogy ügye elbírálásáig zárjunk őrizetbe mindenkit, aki illegálisan érkezik, s akinek életét nem fenyegeti közvetlen életveszély, toloncoljuk ki mielőbb az országból. A szigorú hozzáállás nyugat-európai szemmel ma még jogtiprásnak minősül, a magyar miniszterelnök jó eséllyel ismét Európa ördögeként tűnik majd fel a lapokban, amikor uniós plénum elé viszi az ügyet.

A Lajtán túli álláspont azonban meglehetősen képmutató, s nemcsak azért, mert a brit, francia és belga menekültmodell régen csődöt mondott, amire sajnos már vérrel átitatott bizonyítékok is vannak. Hanem azért is, mert Ausztria és Németország – két célország – szinte ugyanazt az álláspontot képviseli az ügyben, mint a magyar kormány, csak éppen „az amit szabad Jupiternek” elv alapján Bécs és Berlin fejére kisebbet koppintanak a brüsszeli döntnökök.

Pedig Ausztria még tovább is ment. Az osztrákok konkrétan megneveztek balkáni országokat, többek között Koszovót, ahonnan egész egyszerűen nem fognak migránsokat fogadni. Érvkészletük pengeéles és humánus: nem vehetik el a férőhelyet a jobb életkörülmények miatt útra kelők azoktól, akik szó szerint az életüket mentik. Az afgánoktól, szíriaiaktól, szomáliaiaktól.

A menekültkérdés ezzel együtt nem fekete-fehér. Akkor sem, ha alapvetően egyetérthetünk azzal: Magyarország egyszerűen nem képes külföldi segélykérők tízezrein segíteni. A megoldásnak cizelláltnak és emberinek kell lennie. Fontos, hogy a kormányzat a mostaninál pontosabb érv- és fogalomkészlettel éljen, máskülönben formai kérdésekről szóló viták fogják elvinni az időt. Ügyelni kell arra, hogy az illetékesek ne beszéljenek folyton illegális bevándorlókról, hiszen ez a kifejezés eleve hibás.

Nem fedi azokat a migránsokat, akik Ásotthalom vagy Röszke környékén a rendőrség hálójába akadnak vagy épp magukat adják fel menekültstátus reményében. „Gazdasági menekültek.” Rengetegszer halljuk ezt a kifejezést, csak éppen pontosabban kellene körülírni, mit is jelent. Alighanem követnünk kellene az osztrák példát, és bármilyen kellemetlen, nekünk is nevükön kell neveznünk azokat az országokat, ahonnan menekültstátus reményében elindulni is kár.

Ameddig nem indult meg az áradat, s a politika sem karolta fel az ügyet, keveset foglalkoztunk azzal, ki süti a kenyeret az albán péknél. De még az afgánok is legföljebb a menekülttáborok környékén élőknek, például a bicskeieknek tűntek fel. A felmérésekből tudható, hogy a lakosság bő kétharmada ma már szigorú migránspolitikát akar, így érthető, hogy a kormányzat figyelme is ráirányult a kérdésre, és nemzeti konzultációt indít. Miközben azonban a közéleti vita szükségszerű, nem szabad idegengyűlöletet szítani, de még csak úgy beszélni sem ezekről a szerencsétlenekről, mintha bűnözők lennének. Erre szólít fel minket a keresztényi szeretet és szolidaritás. Meg persze örömteli lenne az is, ha mindannyian nyugodtan szállhatnánk fel a hatosra.

mno.hu