Korábban csak néhány szélsőségekre hajló pártember fejtegette a tagság feladásának lehetőségét, de most egy megfontoltságáról és visszafogottságáról ismert technokrata, Varga Mihály célozgatott arra, hogy amennyiben nettó befizetővé válnánk, érdemes lenne átgondolni a politikai és gazdasági közösség elhagyását. A pénzügyminiszter amúgy komoly vitába keveredett Matolcsy György jegybankelnökkel is, de köztük egyelőre nem a kilépés vagy maradás kérdése okozza a feszültséget. - írja a Szegedi Kattintós

Egy nagyívű terv kezd kirajzolódni a szemünk előtt az utóbbi években, de annyira hihetetlennek tűnt eddig a végcél, hogy nem igazán vettük komolyan. Előbb komoly politikai és gazdasági együttműködés jött létre olyan nagyhatalmakkal, melyek régi vetélytársai az Európai Uniónak és az Egyesült Államoknak, majd a magyar kormány nyíltan hadat üzent az EU-nak, miután Brüsszel megelégelte, hogy Orbán és köre egyre nyíltabban söpri félre az uniós értékeket, ugyanakkor a zsarolást sem tartja túlzó eszköznek, ha a kohéziós támogatások megszerzéséről van szó.

A Fidesz prominensei ma már elég nyíltan hangoztatják, hogy szinte kizárólag a gazdasági érdekeket tartják fontosnak az uniós szövetségen belül, az ideológiai szempontok számukra jelentősüket vesztik, ha éppen előnyös üzletre készülnek Kínával, Oroszországgal, netán valamelyik közép-ázsiai autokráciával. Az Orbán-kormány pragmatizmusa ma már odáig jutott, hogy nyíltan vallják fideszes politikusok, az ingyen pénz tartja még az EU-ban az országot, de ha egyszer (mondjuk a 2030-as évekre) nettó befizetővé válnánk, akkor már semmi sem marasztalná őket ebben a közösségben.

Arról nem is beszélve, hogy ha tényleg igaz lenne a tétel, mely szerint csak a pozitív szaldós tagság a kifizetendő, akkor már rég ki kellett volna lépnie Németországnak, Svédországnak vagy Hollandiának.

Komoly fejlemény azonban, hogy az egyik legfontosabb tárca vezetője is arra célozgatott egy minapi interjúban, hogy teljesen át kell értékelnünk a tagságunkat abban az esetben, ha több pénzt fizetnénk be a közösbe, mint amennyit visszakapunk onnan. Varga Mihály ezt még megspékelte azzal, hogy a felelősséget Brüsszelre hárította, azt állítva, hogy az EU különböző szervei folyamatosan támadják Magyarországot. Ez az ideológiai utalás meglehetősen szokatlan attól a pénzügyminisztertől, aki eddig megpróbálta távol tartani magát a Fidesz acsarkodó kampányaitól, és igyekezett a világot a számok nyelvén értelmezni.

Csakhogy Varga helyzete nem túl rózsás jelenleg a kormányon belül, hiszen az a Matolcsy György bírálja folyamatosan tárcája gazdaságpolitikáját, akivel elvileg szövetségesek, és a monetáris politikában szorosan együtt kéne működnie a jegybank első emberével. Anélkül, hogy most mélyebben leásnánk ennek a vitának a gyökereihez, meg kell állapítanunk, Orbán nem fogja sokáig tűrni, hogy a gazdasági újraindítás kérdéseiben két fontos embere a kormánysajtóban üzengessen egymásnak. Márpedig az ellentétek eléggé kibékíthetetlennek tűnnek, így a pénzügyminiszternek is villantania kell valamit, ha a jövőben meg akarja őrizni a pozícióját.

Varga Mihály nyilatkozata tehát inkább értelmezhető egy gesztusként Orbán Viktor felé, mint őszinte kinyilatkoztatásként. Azt ugyanis ne feltételezzük a pénzügyminiszterről, hogy nincs tisztában fontos gazdasági összefüggésekkel. Pontosan tudja például, hogy még legalább két hétéves uniós költségvetési ciklus kell ahhoz, hogy akár nullás befizetők legyünk. Ugyanakkor azzal is tisztában kell lennie, hogy egy országnak nem pusztán a vissza nem térítendő támogatások miatt érdemes az EU-ban maradnia. Arról nem is beszélve, hogy ha tényleg igaz lenne az a tétel, mely szerint csak a pozitív szaldós tagság a kifizetendő, akkor már rég ki kellett volna lépnie Németországnak, Svédországnak vagy Hollandiának.

A magyar pénzügyminiszter most abban bízhat, hogy nyugati partnerei a helyén kezelik a nyilatkozatát, vagyis csakis belpolitikai üzenetként értelmezik. Maga a miniszterelnök is egyelőre csak a kardcsörtetés szintjén üzenget Brüsszelnek, hiszen jól tudja, hogy az uniós források nélkül saját oligarchái falnák fel. Más kérdés, hogy Orbán régóta igyekszik megteremteni az alternatív finanszírozás lehetőségét azzal, hogy egyre szorosabbra fűzi kormánya gazdasági és politikai együttműködését Kínával és Oroszországgal. A keleti hiteleknek azonban komoly áruk van, ráadásul elég sok rémisztő példát láthat Orbán a világban arra, milyen kiszolgáltatottá tesz egy államot, ha az adósságát nem tudja törleszteni Kínának, netán az oroszoknak. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Pereskedhetsz, ha egy tüzes paripát adsz kölcsön, és egy sánta gebét kapsz vissza, de a bíróság azt fogja mondani: A ló az csak ló.”

(Szegedi Kattintós)