Merthogy a magyar adófizetők kereken hárommilliárd forinttal járulnak hozzá a Nemzetiben folyó műhelymunkához, háromszor annyival, mint a hozzá hasonló befogadóképességű színházakéhoz. Ez a sokszínűség nyilván úgy kezdődik, hogy az egyetem szenátusa elfogadja azokat a dokumentumokat, amelyek leginkább a háború utáni japán fegyverletétel feltételeire emlékeztetnek. Nos, ennél a kivonulás is jobb.

Vidnyánszky korábban azt mondta az ATV-ben, soha nem fogja tudni elmagyarázni Karsai Györgynek, mi a nemzet, meg a haza, meg a kereszténység. Úgy gondoljuk, a Nemzeti főigazgatója szereptévesztésben van, neki ugyanis az égvilágon semmit sem kell elmagyaráznia az SZFE egyetemi tanárának, kivéve természetesen azt az esetet, ha mint tanárkollégát, Karsai barátilag megkéri, megvilágítana-e néhány, számára ismeretlen fogalmat. De ilyen kérésről egyelőre nem tudunk. A kereszténységet egyébként spanyol konkvisztádorok oktatták az indiánoknak, javarészt a szabad ég alatt, meg kell mondani, helyenként egész jó eredményekkel.

Keresztény értelmiségiek hosszú, jószándékú levelet írtak Karsai György védelmében, mondván, az SZFE doktori iskolájának vezetője rendes hazafi, s habár munkásságát széleskörű nemzetközi elismerés övezi és könnyedén ír nemcsak magyarul, de franciául és angolul is, mindig előnyben részesítette a magyar nyelvű publikációkat. Ez szép. Hátborzongató belegondolni, mi lenne, ha spanyolul és olaszul is írt volna; akkor valószínűleg már Magyarország legjobb ügyvédjei sem tudnák kimosni a slamasztikából.

Magunk is úgy véljük, elég súlyosan esik latba, hogy Karsai György 1989 és 2004 között a párizsi és a strasbourgi egyetemen tanított, ugyanakkor a javára szól, hogy a lille-i egyetem állásajánlatát visszautasítva hazajött. Ezt talán még maga Visinszkij is enyhítő körülményként értékelné. Az persze még nem világos, kell-e ilyen előélet mellett Karsai Györgynek ismételt állampolgársági vizsgát tennie, mert ha igen, ott ugyancsak megizzadna, hogy olyan alapvető fogalmakkal, mint a nemzet, a haza és a kereszténység, nincs tisztában.

Aggodalomra egyébként nincs semmi ok. A magyar kultúréletben oly ismerős csata egyenlő és fair feltételek mellett zajlik, hacsak azt a kétszáz-kétszázötven milliárd forintot nem számítjuk, amit a nemzet kormánya saját propagandájára költ. Abból bőven jut minden jelentkező szabadságharcosnak. Tegyük hozzá, Vidnyánszkynak számos kérdésben igaza van, például akkor, amikor erősíteni akarja a színművészeti képzésnek a filmiparhoz való kapcsolódását. Ha ezt korábban felismerik, talán elkerülhető lett volna, hogy az Alapjogi Központ filmet forgasson Igazság, erő, felemelkedés címmel, melyhez hasonló színvonalú, hamis pátosztól csöpögő giccset talán a Rákosi-korszakban gyártottak utoljára.

A barikád mindkét oldalán hiteles, neves művészek állnak, de a hallgatók ugyanazon. Ezt a mérkőzést viszont nem ők fogják eldönteni, sőt még nem is az SZFE autonómiája mellett hitet tévő Helen Mirren vagy Salman Rushdie. A kuratórium mögött ugyanis a nemzetközi művészvilág olyan híres, megkérdőjelezhetetlen tekintélyei állnak, mint az Állami Számvevőszék, a Technológiai Minisztérium vagy a filmnyelvet megújító csehszlovák új hullám reprezentánsa, a Slovnaft. Előbb-utóbb be fog kapcsolódni a küzdelembe az elektromos művek, amely számlaelmaradás miatt kénytelen lesz korlátozni az áramellátást, s ha helyesen mérjük fel az állampárt még régebben, egészen más iskolákban végzett rendezőinek gondolatmenetét, a Földhivatal is ki fogja deríteni, hogy a Vas utca 2/c alatt tulajdonképpen nem is egyetem, hanem egy piarista kollégium működik, csak eddig elfelejtették átvezetni a nyilvántartásban.