A római történelem nem csak a rövid ideig uralkodó császárokban, hanem a teljesen jelentéktelenekben is bővelkedik, akiknek nevét csakis azért őrizte meg a történelem, mert „futottak még” valamilyen kategóriába.

Hasonló cipőben járt Flavius Claudius Iovianus is, aki alig fél évig viselhette a császári bíbort, de sem megválasztásának, sem halálának körülményei nem mentesek a rejtélyektől, szerencsétlenségektől.
331-ben született Pannónia provinciában, és teljesen átlagos katonai pályát futott be. Egyetlen komoly dolgot tudott felmutatni: az apja, Varronianus volt a császári testőrgárda parancsnoka. Iovianus is a testületnél szolgált, a 360-as évek elején pedig már ő lett a testőrgárda parancsnoka.

Ekkoriban a vitatott megítélésű Iulianus uralkodott (361-363), akit a pogány történetírók dicsőítenek, a keresztények meg utálnak. Ugyanis a lassan kereszténnyé váló birodalmat szerette volna visszatéríteni a régi valláshoz, és a keresztényeket háttérbe szorítani. Nem tudni, milyen eredménnyel tette volna mindezt (kezdetben sikerei voltak, hisz a birodalom nagy része még nem volt keresztény!), ha nem dönt úgy, elődei szokása szerint elmegy kicsit lealázni a kor Róma melletti másik szuperhatalmát, a Szasszanidák Perzsa Birodalmát. A lelkesedése be is jött, és a császár (akit a keresztények amúgy Apostatának, „hitehagyott”-nak neveztek) egészen az ellenség fővárosáig nyomult. Azonban komoly utánpótlási gondjai lettek, a katonák is lázongani kezdtek, amikor is a Iuliánus váratlanul meghalt. (Vagy az ellenség lándzsáitól, vagy saját emberei kezétől, ami szintén számos legenda forrása lett.)

A vezér nélkül maradt seregnek vezér kellett, s mivel a császárnak kijelölt utóda nem volt, az utána következő legmagasabb rangú hivatalnok, Sallutius praefectus pedig nem vállalta a tisztséget, a testőrség parancsnokát választották meg. Amivel el is kezdődött a szerencsétlenségek sorozata.

A langaléta Iovianusra nem találtak megfelelő császári öltözetet, hogy bemutassák a seregnek, majd amikor ellovagolt a sorok előtt, a több mérföld hosszan sorakozó katonák egy része a nevét kiabálta, az elől állók meg Iulianusét. A két név hasonlósága miatt azt hitték, a korábbi uralkodó feltámadt a halálból.

Ezen azonban gyorsan túltette magát, és igyekezett a sereget minél gyorsabban visszavonni a római határok mögé. Ezért egyezséget kötött a perzsákkal, stratégiai jelentőségű területekről is lemondva, amit már a kortársak is helytelenítettek, és környezetében is furcsán kezdtek el nézni rá. A császárt viszont csak az érdekelte, hogy bizonytalan helyzetét a bizonytalan megválasztás után megszilárdítsa. Felvette a consuli tisztséget, és páréves gyermekét kinevezte társának. Aki viszont a ceremónián iszonyatosan bömbölt, mit a babonás közönség ismét rossz jelnek tekintett.

Szerencsére a birodalom nyugati feléből jó hírek érkeztek: a korábban Iulianushoz hű provinciák is elfogadták őt uralkodónak. Ez kicsit megnyugtatta, így – mivel hívő keresztény volt – nekiállt az egyház megerősítésének. Nyugat fele tartva elődje minden keresztényellenes intézkedését visszavonta, a keresztények újra állami támogatásban részesültek, mint Iulianus előtt, és most a régi hit híveit kezdték el üldözni, háttérbe szorítani. Akik persze ezért elkezdték nagyon nem szeretni.

A császár azonban nem sokáig örülhetett a sikereinek, és soha nem jutott el Nyugatra, ahova nagyon vágyott. A Márvány-tenger partvidékén váratlanul elérte a halál. Aminek körülményei még a kortársak számára sem voltak egyértelműek - legalábbis három, eléggé meghökkentő okot sorakoztatnak fel. Ezek szerint frissen meszelt szobába aludt, és a mész kipárolgása végzett vele, vagy halálra ehette magát, vagy (és ez a legérdekesebb) a parázsló szén izzásától túlságosan megdagadt a feje! (Ez, mondjuk, utalhat füstmérgezésre is, de ami a lényeg: a római császárok többségéhez hasonlóan igen gyanúsak halálának körülményei).

Iovianus két, már a kortársak számára is vitatható intézkedésen kívül nem igazán tett semmit, a lustaságán és gyengeségén kívül más tulajdonságát nem jegyezték fel a történetírók. Annyira jelentéktelen volt és olyan rövid ideig uralkodott, hogy nem csak a nevét nem tudták megjegyezni, de még szobrot sem volt idő készíteni róla. Csak pár megmaradt pénzérme őrzi az egypercnyi császár arcvonásait.