A Mexikói Császárság első hallásra körülbelül úgy hangzik, mint az Albán Államszövetség – azaz valami alternatív történelmi sci-fibe illő fogalom. És ha még hozzátesszük azt is, hogy Mexikói Birodalom, akkor tényleg furán néznek ránk és kérdezik, ez melyik könyvből vagy filmből van? Pedig mindkettő létezett a maga valójában is, noha nem sokáig.

A Mexikói Birodalom a napóleoni háborúk folyományaként jött létre. A 19. század elejéig a területet Új-Spanyolországnak hívták, a mai Venezuelától Texas, Új-Mexikó, Kaliforniáig terjedt, és spanyol fennhatóság alatt állt. Amikor Napóleon támadásai következtében a spanyol hatalom meggyöngült (IV. Károly és VII. Ferdinánd királyok gyors egymásutánban, felváltva uralkodtak, majd 1808-ban Napóleon mindkettőjüket letartóztatta, és öccsét, Joseph-et ültette a trónra), mexikói hazafiak 1810-ben függetlenségi harcokba kezdtek. Ez meglehetősen sikertelen volt, és 1820-ra a mozgalom – úgy tűnt – el is hal. Viszont az anyaországban szintén forradalmi megmozdulások indultak el, ami életet lehelt a már csak gerillaháborút folytató ellenállókba.

Ekkor csatlakozott a mozgalomhoz a baszk származású Agustín Cosme Damián de Iturbide y Arámburu (röviden csak Augustín de Iturbide), aki korábban a felkelők nagy ellenlábasa volt, és a spanyol gyarmati hadsereg magas rangú katonájaként ott üldözte és irtotta őket, ahol tudta. Most azonban sikerült őt meggyőzni, hogy támogassa a függetlenségi küzdelmeket. Mivel kiváló katona volt, sorra győzte le a spanyol csapatokat, aminek következményeként 1821. augusztus 24-én aláírták a mexikói függetlenséget garantáló cordobai egyezményt.

E szerint Mexikó független császárság lesz (Napóleon óta nagy divat volt a császárság), ha pedig az éppen újra trónra került VII. Ferdinánd vagy valamelyik rokona nem fogadja el a trónt, a mexikóiak maguk közül választanak uralkodót.

Mivel Ferdinánd ezt elutasította, Iturbide vezetésével létrejött egy 38 fős katonai Junta az ország irányítására, melynek vezetője maga a tábornok lett, és a császárválasztásig meghirdették a Régensség időszakát. Választásokat is tartottak (persze nem általános választójoggal), létrejött a Kongresszus, ami azonnal összeütközésbe került a Juntával, hogy kinek legyen nagyobb hatalma: nekik, vagy a később megválasztandó császárnak.

1822-re Iturbide híveinek állt a zászló, és több utcai megmozdulás is császárként éltette a tábornokot, aki nagyon szerényen igyekezett ezt visszautasítani, de aztán "nem állt ellent az erőszaknak". A Kongresszus 1922. március 19-én megszavazta, hogy I. Ágoston néven ő legyen a császár, és július 21-én fényes külsőségek közepette meg is koronázták a mexikóvárosi székesegyházban.

A császár azonban csak a nép között volt népszerű, a Kongresszus továbbra is ellenségesen viselkedett vele szemben. Több összeesküvést is szervezett ellene, amit Ágoston gyorsan meg is torolt, majd a Kongresszust is feloszlatta. A felkelések azonban nem csitultak, és

Antonio Santa Anna személyében (később elnökké választják) tehetséges hadvezérük is lett. Őt a császár először legyőzte, de közben a hadsereg rájött (mint a régi Rómában), hogy bárkit felemelhet és a porba dobhat, és Santa Anna lett a szimpatikus, mert a köztársaság kikiáltását (no meg földosztásokat, adócsökkentést, a katolikus egyház hatalmának megnyirbálást és egyebeket) hirdette. A hadsereg végül legyőzte a császárt, aki 1823. március 19-én lemondott, és családjával együtt Londonba hajózott.

Az összeülő új Kongresszus I. Ágoston uralmát törvénytelennek nyilvánította, és úgy rendelkezett, ha hazatér, azonnal végezzék ki. Ő azonban számos támogató levelet kapott, hogy jöjjön csak vissza, a nép nagyon várja, és ennek nem tudott ellenállni. 1824. június 29-én Mexikóba hajózott, de ott nem a nép, hanem a hadsereg várta. Elfogták, majd egy hónap múlva kivégezték.

I. Ágoston megítélése a mai napig ellentmondásos a mexikói történetírásban és közgondolkodásban: vannak, akik azt hangsúlyozzák, eleinte milyen kegyetlenül harcolt a függetlenség ellen, foglyok és civilek ezreit kivégeztetve, és gyalázzák későbbi abszolutista rendszere miatt, de vannak, akik igazi hősként ünneplik, mivel megtalálta a háború lezárásának és a függetlenség elnyerésének talán egyetlen lehetséges és igazán kevés vérontással járó módját.

Bukása után viszont Mexikó belehullott az állandó polgárháborúkba, elvesztette területének nagyjából a kétharmadát, volt újra császárság a század végén, és csak a 20. század elejére nyugodtak meg az országban úgy, ahogy a kedélyek.