Kíváncsi vagyok azonban, nálunk – egészségügyi dolgozóknál –  történik -e jelentős változás. Nincs olyan ember, aki ne ismerné a hazai bérviszonyokat, és nincs olyan kolléga/nő, aki maximálisan elégedett lenne. De ezt tudják az illetékesek is. Remélem - írja az apolono.cafeblog.hu.

Ahhoz, hogy megfelelő létszámú, és mélyről jövő hivatástudattal rendelkező ápoló, orvos, szakdolgozó álljon a betegágyak mellett, szükség van az anyagi elismerésre is. Mert ne feledjük: Ez egy különleges, teljes embert kívánó terület.

Persze a társadalom közül vannak olyanok, akik szerint még ez is sok, de vajon belegondoltak -e már abba: Ők vajon képesek lennének-e utánunk csinálni?

Csak egyetlen nap elég lenne szerintem ahhoz, hogy álláspontjuk megváltozzon. Miért gondolom így? Mert akkor belecsöppennének abba, amit nem lát egy kívülálló…

Egyetlen műszak eltöltése a szenvedések, a kilátástalanság, az elkeseredettség, a remény világában. Sokakat már a látvány: a váladékozó emberi sebek, testváladékok orrfacsaró bűze, az élettel szinte már összeegyezhetetlen fizikai állapot, egy haldokló végső küzdelme megtorpanásra kényszerít..

Keveseknek jut eszébe…

Naponta van veszélyben létünk…

Ápolókat, egészségügyi dolgozókat bárki, bármikor megalázhatja, megverheti, eltaposhatja, feljelentheti. Bármilyen betegséget elkaphatok, nincs válogatás: a náthától az AIDS.-ig, az enyhétől a halálosig…

Tudjuk, minden beteg potenciálisan fertőzőnek tekintendő. Nincs általános szűrés Magyarországon, így azt sem világos a számtalan protokoll ellenére: Hogyan védjem magam, ha nem tudok arról, mi ellen kell védekeznem?

Ha nem tudom – mert nincs vizsgálva – hogy bizony: ez a beteg AIDS, hepatitis fertőzött és nekem – szemembe fröccsen a vér, netalán zavart és belém harap, kiüti kezemből a tűt, ami a lábamban landol, vagy csak egyszerűen fejemre önti a kacsát…

Mit csináljak akkor: Ha összeesik a folyosón, sugárszerűen dől belőle a vér és alig vesz levegőt? Én meg térdelek a vérben a beteg mellett, és próbálom visszaadni az életét.. Hagyjam ott, és szaladjak védőruháért? Igen, így kellene… De mire visszaérek beöltözve félő, hogy leáll a légzése, vagy esetleg már elvérzett… Gyorsan kikapok a zsebemből egy pár kesztyűt, gyakran ez a védőfelszerelés…

Rohangálhatok napjában ezerszer ágytállal, hánytállal, úszhatok mások vérében, szaladhatok szennyezett lepedőkkel miközben látom, a hozzátartozó undorodva fordul el – de nekem bírni kell!

Hallgathatom a kritikát, melyet felém intéznek gyakran – és tudom én mindent megtettem, nem én vagyok a hibás, de én állok a tűzvonalban! El kell viselnem a tudatot: Mindenért, ami a rendszer hibája az a én hibám, a lehetetlen körülményektől elindulva a súlyos létszámhiány által megjelenő problémákig.

Hisz ma már lassan egy suhanó robotok vagyunk, aki tisztán a feladatokra koncentrál. Oda az emberközpontú ápolás a túlterheltség miatt.

Meg kell birkóznunk sok egyéb mellett azzal a kínzó tudattal is, hiszen senkit nem érdekel:  Bizony Nekünk is hiányzik, egy zavarodott, elkeseredett lélek mögé tekintő, a szó nemes értelmében vett valódi ápolás. Amire gyakran ma már nincs idő, és mód, mert egyre kevesebben vagyunk, átalakulóban, elöregedő félben van a társadalmunk, több a beteg ember, több a feladat, nekünk meg egyre fogy a számunk…

Arról már ne is beszéljünk: Nincs reggeli idő, ebédidő, talán este bekapok valamit.. Nincs hétvége és nincsenek ünnepek.

Soha nem hibázhatok, ez az a terület, ahol egy meggondolatlan mozdulat, egy apró figyelmetlenség akár végzetes is lehet!

Többet érdemelnének azok, akik mégis ezt választották..

Akik mikor elindulnak a legemberibb hivatás útján – s talán nem is az anyagiak vezérelik elsősorban, hanem az a velük született álom, az a csodálatosan gyönyörűnek vélt életcél, amely megmutatja, számukra mely ösvény van kijelölve.

Ez az út, az egyetlen csapás, amely elvezetheti őket ahhoz, ahol azt érzik : életük valóban kiteljesedhet. Hiszen Mi erre születtünk, velünk együtt jött világra egy olyan tulajdonság, ami arra ösztönöz – szeressük, tiszteljük, gyógyítsuk embertársainkat, és támogassuk őket a nehéz időkben.

Azok, akik soha nem lehetnek betegek, nem lehet rosszkedvük, akik arra tették fel az életüket, hogy a beteg embertársaikat mindennapjaikon mosolyogva, töretlen lelkesedéssel, önmagunkat háttérbe helyezve szolgálják.

Akiknek minden esetben be kell csuknia az otthon ajtaját – mert bár mekkora is az ő problémája – a beteg nem érezheti, hiszen az ágyon szenvedőé mégiscsak nagyobb… És igen, ezt Ők tudják nagyon jól.

Azok, akiknek éjszaka, mikor mások alszanak, éberen vigyázniuk kell álmukat.. S éjjel kettőkor csitítgatni, nyugtatgatni egy szerencsétlen zavart elméjét. Erőt adni a haldoklónak, reményt, hitet a gyógyíthatatlannak, óvni és védelmezni a rászorulókat, menteni a menthetetlent…

Akik világra segítenek számtalan új életet, és kísérnek végig, majd búcsúznak könnyek között. Végignézve napjainkon iszonyatos, olykor már – már embertelennek tűnő keserves szenvedést… Eközben Ők azok, akik fogják a kezét, majd csukják le utoljára szemét, és próbálnak vigasztnyújtó szavakat találni, és rebegni a családjának…

Akiknek napi feladata embertársaink kimosása teste szennyes váladékából, hozzásegíteni, hogy alapvető komfortérzetük megmaradjon.

Akik etetik, itatják, táplálják azokat, akik erre képtelenek… Akik mozgatják, emelgetik a magatehetetlen, mozgásképtelen testeket, járni tanítják újra az elesetteket.

És végezetül, de nem utolsó sorban: Ők azok, akik ápolgatják, gyógyítgatják az élet adta lelki sebeket is, olykor súlyos könnyekkel szemükben, fájdalommal lelkükben és örök mosollyal az arcukon.

A nap 24 órájában töretlenül.

Tudjátok szégyen, hogy azok, akiket kiválasztott a sors eme gyönyörű hivatás gyakorlására, ennyit érdemelnek.

Nem szoktam panaszkodni, de most… olyan nehéz.. azt hiszem.

Mert úgy érzem, újra hiába reménykedem.

apolono.cafeblog.hu