L. Simon szerint a pártállami arányokat azért sem érdemes összevetni a mai helyzettel, mert „akkor az öncenzúra némileg nagyobb volt.”

A Fidesz a központosítás terén túlment „a racionalitás minden határán” – állítja Hiller István, aki szerint „1990 és 2011 között Magyarországon volt egyfajta oktatáspolitikai kontinuitás, beleértve az első Orbán-kormányt is. Ennek lényege azt volt, hogy az oktatáspolitika elsődleges célja a gyermek mindenekfelett álló érdeke. Ezt a konszenzust a 2011-es törvény tételesen és felfogásában is kidobta.”

L. Simon László szerint azonban „inkább ott a gond, hogy a központosításban rejlő lehetőségeket nem használja ki kellőképpen a rendszer”, mert ez a modell – a központi oktatásirányítási-iskolafenntartói rendszer – egyáltalán nem szokatlan Európában. „Ez például arra adhatna lehetőséget a kormánynak, hogy a vészes tanárhiánnyal küzdő régiók problémáit orvosolja.”

A tizedik éve kormányzó Fidesznek „már nem az elképzelésekről kellene beszélgetni”, számot kellene adnia arról, hogy mit és miért csinál – állítja Hiller István. „Például arról, hogy miért van ma 2,5-szeres különbség az esélyek megvalósítása terén egy nagyvárosi, jómódú családban élő fiú és egy szegény családban született kistelepülési lány között.” L. Simon szerint azonban „minden kormány hibázhat”, az Orbán-kormány is igyekszik korrigálni a túlzott központosításból fakadó hátrányokat.

Az a helyzet, hogy úgy csinálunk – és az ellenzék is így tesz –, mintha a kormány szándékain dőlne el minden, miközben az, hogy a magyar pedagógustársadalom mennyiben képes alkalmazkodni a beszélgetésünk elején vázolt megváltozott körülményekhez, nem a kormányon múlik. Azt viszont joggal kérdezzük meg az oktatáspolitikától: milyen fejlesztésekre számíthatunk a digitális tananyagok terén. De azt nem a kormányon kell számon kérni, hogy a 30-40 éve a pályán lévő pedagógusok hogyan tudnak együtt változni a korral.

– tette hozzá a fideszes kultúrpolitikus. (atv.hu)