Orbán Viktor túljutott kormányzásának alighanem legmegalázóbb mozzanatán: Ferenc pápa úgy járt Magyarországon, hogy a szentatya gyakorlatilag tudomást sem vett róla, de azokról sem, akik ennek a kurzusnak a közjogi méltóságai. A tudósítások arról számoltak be, hogy a Ferihegyen reggel nyolc órakor landolt gépből kilépve azonnal a Szépművészeti Múzeumba hajtatott, ahol félórányi időtartamban figyelmesen végighallgatta a köztársasági elnök tájékoztatóját. A felek néhány szót váltottak, majd Ferenc pápa a protokolláris fotózkodás után püspökök előtt beszélt: fontos, hogy a magyar társadalom szolidárisabb és befogadóbb legyen – mondta, ezzel egyben el is intézte Orbán Viktor korábban neki mondott szavait, miszerint arra kérte Ferenc pápát, hogy ne hagyja elveszni a keresztény Magyarországot.

Hogy ezt követően, 8 óra 45-től Orbán és Áder mit csinált, hova ment, arról nincs hír. A szentatya misét celebrált, majd elhagyta az országot. Hogy aztán például a miniszterelnök által hosszú évek óta és módszeresen előidézett eszmei zűrzavarban mik járhattak dr. Erdő Péter bíboros fejében, azt elgondolni is nehéz, mindenesetre az esztergom-budapesti érsek mindvégig ott lépdelt az események és a szentatya nyomában. Az viszont tény, hogy a kormányfő keresztényvédelmi halandzsáiról még sosem bizonyosodott be ilyen tisztán, hogy azokat még a szentatya is képtelenségnek tartja, és nyilván kulturáltan, de határozottan vissza is utasította, amikor szolidaritást kért a magyar kormánytól, nyilván Orbántól is. Nem vagyok abban biztos, hogy a magyar miniszterelnök ebből bármit is megértett, de akár megértette, akár nem, a szentatya intelmeit a továbbiakban is semmibe veszi.

A magyar kormányfő jó ideje amúgy is egy csőben furakszik előre, és a csőnek nem látni a végét. A miniszterelnök azt bizonygatja, hogy a világ változásait észre kell venni, nem Magyarország és Orbán változott, hanem a világ – ismételgeti harsányan, de az események nem őt igazolják. Ma már Angela Merkel is ellenség, de lassan egész Németország is, amint Orbán legutóbb kijelentette: amikor meg kellett védeni Európát, akkor „sosem siettek a segítségünkre”, illetve „a németek állandóan hátba lőttek bennünket”. Miközben ilyeneket beszél, eltűnt az olasz kormányból a szélsőjobb, maradt számára Marine Le Pen pártja, és a félnáci vagy tán egészen az Geert Wilders, valamint az uniós frakcióminimumhoz mindenképpen nélkülözhetetlen, bármelyik fiókból előhúzható szükséges számú ideológiai félnótás. Létezik ilyen út is: összeverbuvál egy meghatározhatatlan arcú és politikai tartalmú társaságot, de abból európai vezető erő sosem lesz. Ez szimpla zavarosban halászás, amikor az unió amúgy is saját problémáival van elfoglalva – a Brexit utáni helyzet, Kína, globális ökológiai problémák, menekültügy –, előbukkannak a politikai ügyeskedők, akik ezeket a helyzeteket próbálják kihasználni. Látszólag a progressziót, az értékek védelmét képviselik, pedig hát csak a saját érdekeikről van szó.

Orbánnak az a valóban meglévő és sokáig működő képessége, hogy az unió meglehetősen kusza érdekvilágában mindig oda áll, ahol az a legtöbb hasznot hozza neki, mára kiismerhetővé vált, ezt leginkább a Sargentini-jelentés nagy többségű elfogadása mutatja. Lehet mindenféle közjogi hibákat emlegetni, és ezzel – ugyan egyre gyengülő hanggal – időről időre előjönni, a tény tény marad. Európa jelentős részének ebből elege van. Orbán sorsa a kalandozó magyarok sorsa: addig-addig ügyeskedtek a német fejedelemségek között, s kötöttek egyetlen nap alatt egymásnak ellentmondó, olykor árulásba hajló megállapodásokat, míg a „Nyugat-Európa tengerpart menti területein addig egymással ellenségeskedő fejedelemségek megunták ezt, és egyesített seregeik 955‑ben Augsburg közelében, a Lech folyó mellett megsemmisítő csapást mértek a »kalandozóknak« nevezett magyar erőkre. A lantosok előadásában sokáig élt e »gyászmagyaroknak« és Lehel kürtjének mondája” (Nemeskürty István: Magyar századok – Gondolatforgácsok a nemzet életrajzához, 2009.). Egyszer ebbe is belegondolhatna a kormányfő, bár ilyenre mutatkozik a legcsekélyebb esély. Hatalmi pozíciójának alapját továbbra is a zsarolási ösztön adja, aminek feltétele a szándékosan fenntartott válsággócok szövevénye, középpontjában a menekültkérdéssel. Ezt soha nem óhajtotta uniós együttműködéssel megoldani. Nyilván úgy érzi, ha ez megoldódik, kicsúszik lába alól a talaj. Vándorprédikátorként járja a pártcsatornákká züllesztett tévé- és rádióstúdiókat, intézményi pulpitusokat, ahol mint az európai keresztény kultúra megmentője lép föl, holott semmit nem erőltet jobban, mint a menekültválság fenntartását. Ezért is kerül aztán olyan lehetetlen helyzetekbe, mint amilyet a pápának az Eucharisztikus Kongresszuson történő megjelenése okozott. Az effajta hazugságcsapdák az általa követett politikai gondolkodásban mindig benne vannak, nehezen védhetők. Esetleg úgy, mint Ferenc pápa budapesti érkezésekor történt, amikor is Erdő Péter bíboros és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes megalázó helyzetben kérték, hogy legalább találkozzon a regnáló magyar közjogi méltóságokkal, vagy úgy, hogy az amúgy is hazug kormányzati kommunikáció adja elő az ügyet, miszerint Orbán Viktor fogadta a pápát.  Ez annyiban igaz volt, hogy egyszerre tartózkodtak a Szépművészeti légterében, tartalmilag viszont nem történt egyéb, mint hogy az aktuális kormányfő kampánya keretében pózolt a pápával. Abban a csőben, amiben Orbán furakszik előre, az a legtragikusabb, hogy lassan már ha akarna sem lenne képes visszafordulni. Uniós tagságunkról úgy nyilatkozott Szerbiában, hogy amikor az unió összeroskad, ő lesz, aki az utolsó gerendát tartja majd. Egészen különlegesen széles tartományban képes ugyanazon ügyről nyilatkozni. Az uniót ugyanis, többedmagával ugyan, de épp ő gyengíti: csaknem sikerült szétvernie a néppárti frakciót, most a szélsőjobb zavaros gondolkodású képviselőivel próbál ellenerőt létrehozni. Különös jelentőséggel tájékoztat, hogy Magyarország megfigyelői státuszt kapott a türk tanácsban, Putyinnal évente kétszer tart politikai hancúrokat. Most tehát azt kellene elhinnünk, hogy amikor az Európai Unió összeroskad, ő tartja az utolsó gerendát. Kosztolányi Dezsőnek van egy írása, címe: Hazugék. Egy olyan társaságról szól, ahol természetes volt a folyamatos hazudozás. Ha ettek, ha ültek, ha álltak. A folyóparton, a színes lampionok tövében, mindig. Javaslom elolvasni.

Kovács Zoltán / es.hu