Még azokban a viszonylag könnyen teljesíthető kérésekben sem sikerült egyezségre jutni az EU illetékeseivel, melyek az alapítványokba kiszervezett egyetemek kuratóriumaira vonatkoznak, nemhogy ennél lényegesebb kérdésekben jutottak volna kompromisszumra. A tét nem kisebb, minthogy külső nyomásra megteszi-e az Orbán-kormány az első lépéseket az autokrata rendszer lebontása felé, vagy ragaszkodik az illiberális berendezkedéshez, így viszont elveszíti azokat a forrásokat, melyek fontosak lennének a NER oligarchái további gazdagodásához. - írja a Szegedi Kattintós

A napokban Navracsics Tibor és Gulyás Gergely is burkoltan beismerte, hogy elég messze még a megegyezés a kormány és az Európai Unió között a helyreállítási alap és a kohéziós források ügyében. Az EU ugyanis komoly feltételeket szabott a magyar fél számára ahhoz, hogy hozzáférhetővé tegye azokat a százmilliárdokat, melyek jelentős részét a többi tagország már le is hívta, sőt, el is költötte. Minden hónap késlekedés komoly problémát okoz Magyarország számára nem csak azért, mert ezekkel a forrásokkal számolt a költségvetés, hanem azért is, mert a kormányhoz kötődő oligarchák pénzelése nagyban függ ezektől a pénzügyi alapoktól.

Az EU pont ez utóbbi okok miatt jegeli közel egy éve ezeket a forrásokat, ugyanis az Orbán-adminisztráció az elmúlt 13 évben egyértelművé tette, hogy nem jó gazdája az uniós adófizetők által összedobott támogatási forrásoknak. A korrupció kézzel fogható ugyanis, és ezt csak egy olyan átfogó jogi szabályozással lehetne megváltoztatni, amit láthatóan vonakodva akar megalkotni a magyar fél. A magyar jogállamisággal rengeteg a probléma, és ha az EU nem kap garanciákat arra, hogy ez megváltozik a közeljövőben, az ingyen pénz úgy köddé válik, mintha soha nem lett volna.

A mindig oly magabiztos kormánypárti politikusok most azért maszatolnak látványosan ebben az ügyben, mert saját szavazóik sem szívesen hallanák, hogy az autokratikus rendszer védelme érdekében a Fidesz hajlandó feláldozni azt a rengeteg pénzt, ami fontos lenne az ország gazdasági felzárkózása érdekében. A kormányhoz húzó magyar polgároknak ugyanis éppen az imponált az utóbbi évek orbáni pávatáncában, hogy egyszerre lehetett keménykedni az EU-val, és szórni az onnan érkező milliárdokat. Ennek a világnak befellegzett, valami mást kell kitalálnia Orbán Viktor kormányának.

Az EU jó érzékkel választotta ki ezt a területet annak felmérésére, mennyire vehető komolyan a kormánynak az az ígérete, hogy együttműködik az uniós szervekkel a szükséges törvényi módosítások véghezvitelében.

Az egyetemi kuratóriumok ügye annak ellenére egy fontos eleme ennek a vitának, hogy látszólag elég lényegtelen kérdésekről folyik a diskurzus. Sok magyar választópolgár ugyanis nem tulajdonít túl nagy jelentőséget annak, hogy kormánypárti politikusok, miniszterek, államtitkárok, és a hozzájuk közel álló üzletemberek beülnek olyan testületekbe, melyek felsőfokú oktatási intézményeket felügyelnek. Még akkor sem veri ki a biztosítékot sokaknál ez a gyakorlat, ha az amúgy is jól eleresztett káderek milliós tiszteletdíjakat vesznek fel havonta azért, hogy néha összeülnek néhány órára, és igazán érdemi döntéseket ilyenkor sem hoznak.

Itt azonban nem pusztán az egyetemi autonómia látványos lerombolásáról van szó, és nem csak olyan kiadásról, ami teljesen értelmetlen és felesleges egy amúgy is anyagi gondokkal küzdő területen, hanem arról is, hogy az egyetemek környékén megjelennek olyan gazdasági szereplők, akik zsíros falatokat szakíthatnak le egy-egy projektből. Sokan gondolják azt, hogy a felsőoktatásban nem forog annyi pénz, hogy ez felkeltené a kormánypárti oligarchák érdeklődését, pedig már hallani olyan híreket, hogy az Orbán család prominensei elkezdtek sertepertélni néhány egyetem körül.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere híres arról, hogy előszeretettel egyesíti a pragmatikus és ideológiai céljait, így egyetlen csapással akár két legyet is lecsaphatnak. Az egyetemek esetében például közvetlen irányítás alá vonhatják a kormány hatalmára nézve legveszélyesebbnek tartott fiatal felnőttek legöntudatosabb rétegét, ugyanakkor az intézmények költségvetését is megcsapolhatják, ha a kuratóriumokban a saját embereik ülnek. Ezt a veszélyt ismerte fel az EU, amikor kizárta a „modellváltáson átesett” felsőoktatási intézményeket a nemzetközi oktatási és tudományos együttműködésből.

Az a módszer pedig, ahogy próbál ügyeskedve kibújni a kötelezettségek alól a kormány, sok mindent elárul arról, mennyire nem füllik a foga a kormánynak ahhoz, hogy akár csak egy kis lépést is tegyen az évek alatt kiépített és megszilárdított autokrata, korrupt rendszer lebontása irányába. Az EU jó érzékkel választotta ki ezt a területet annak felmérésére, mennyire vehető komolyan a kormánynak az az ígérete, hogy együttműködik az uniós szervekkel a szükséges törvényi módosítások véghezvitelében.

Amennyiben mégis megszületne ebben a témában a kompromisszum, jönnének olyan területek, amelyeken a kormányról tényleg nehéz elképzelni, hogy engedményeket tegyen. Ilyen például a társadalmi egyeztetések kérdése, illetve a közszolgálatinak csúfolt média függetlenségének helyreállítása. A pénzért demokráciát üzlet tehát most egy olyan szűk folyosóba szorult, ahonnan nehéz lesz bármelyik irányba elindulni. A magyar polgárok egy jelentős része most mégis úgy gondolja, ha a pénzmegvonás szorítja sarokba az Orbán-kormányt, akkor elfogadja ezt a helyzetet. Mert, ahogy egy dakota mondás tartja: „Ha el kell bukni a csatában, akkor legalább olyanokkal együtt bukjunk el, akiket nem kedvelünk.” (Szegedi Kattintós)