„Írországból jelentkezem. Két érvelést szeretnék bemutatni a blogot olvasóknak, hogy én miért nem szeretnék, illetve az öcsém miért nem tud Magyarhonba költözni.

Én 4,5 évvel ezelőtt érkeztem az országba. Jobban mondva ketten költöztünk, egy később férjjé avanzsált társsal. Az esküvő amúgy egy külön történetet is megérne. Gondolom többen túlestetek már a „megkérték a kezem, wohoo!” és az „úristen, miért vallottuk be a családnak 3000 km-rel odébb, hogy esküvőt szervezünk tervezni abban az országban, ahol ők vannak” érzelmi hullámvasútján.

Na de, a lényeg. A napokban érkeztem vissza két hét Magyarországon töltött, de leginkább fogorvosi látogatás után. Miután kihúzta az egyik fogam, és azt hittem - mert mellesleg többek között hipochonder is vagyok -, hogy elrontottam a gyógyulási folyamatot (ne kérdezzétek), volt egy erős hiszti-rohamom.

Ami szimplán arról szólt, hogy nem akarok abban az országban ragadni. Konkrétan megijedtem, hogy több időt kell ott töltenem, mint amennyire felkészültem.

Aztán elgondolkoztam, hogy de miért is? Mármint nem a hiszti része, foghúzás után az majdnem normális, hanem a félelem.

Mi várna odahaza?

(Kicsit részletezem az átláthatóság és érthetőség kedvéért.) Jelenleg ha piacra dobnánk budapesti lakásunkat 15 Mihályt érne forintban. Ebből be tudnánk fektetni egy szép, vidéki házba. Összerakunk még egy autónyit, meg nekem egy Trabantot, mert kell.

Karriert építünk, belerakunk még néhány hangzatos címet az önéletrajzunkba. Esetleg egy kis félretettnek valót, ha valamiért ismét útnak indulnánk, legyen mihez hozzányúlni. Ez így mondjuk egy 3-4 éves terv. Harmincas éveink legeslegelején járunk, teljesen belefér.

Jelenleg a főiskolák mellett tanulunk egyéb nyelveket az angolon felül, legyen miből gazdálkodni. Mindkettőnk zsebében van már legalább 6-8 év multikulti, hangzatos pozíciókkal, még hangzatosabb cégektől.

Férjet tolják felfelé a jelenlegi munkahelyén, én a project management felé vonzódom, és úgy tűnik, az én főnököm is vonzónak érzi az ötletet, mert erősen afelé lökdös. Ebből kiindulva azt saccolom, hogy otthon is meg tudnánk élni. Ez papíron jól hangzik, nem? Akkor honnan a félelem?

Tegyük fel, minden fentebb elhangzott bejött és beülhetek a hintaágyba, miközben a magyar vizslám liheg a nyakamba (akitől Tejföl, a teljesen létező macskagyerekünk egyáltalán nem fél) az óriáskertemben és Trabanttal szállni egyébként is élvezet.

A bizonytalanság

A fizetésed lehet akármennyi, ha a magyar kormány hoz egy hirtelen döntést, amitől megzuhan a forint az euró/dollár/font stb. pénznemekhez képest. Így értéktelenítve annak vásárlóértékét. Arról nem is beszélve, hogy a világjáró nyaralásainknak is kárára lenne.

Vagy nem csak a szerb határra húznak piros rácsos kerítést, hanem az egész ország köré tulipán mintás székelykapuk nélkül. A propaganda olyan szinten megy az egész országban, hogy a Terror háza egy vicc hozzá képest.

Végigsétáltam a kiállítást. A legújabb szobájukat is ahol #orbánviktor még a Hallgass a szívedre zeneszóval köszöntötte népét. Ma már én úgy érzem és látom, hogy neki és alattvalóinak jó ebédhez szól a nóta, míg a többségnek nem annyira. A szakadék pedig egyre mélyül.

De cirkusz van bőven a népnek, így nem kell izgulni, hogy kinyitja a csipáját egyhamar. A budai Várban is voltunk, ahonnan már kiköltöztették a Nemzeti Táncszínházat és megnéztük, ahogy a szomszédban a Köztársasági Elnöki hivatal előtt a sok japán turista kamerájának legnagyobb örömére angol módon őrségváltás volt. És mindenhonnan köpködik rád a plakátok, hogy mit kell tisztelj és szeress.

Az emberek

Ne haragudjatok meg rám, de ez van. Nem hiányzik az, ahogy végigmérnek az utcán vagy egy boltban. Mi közöd van hozzá, hogy én hogy nézek ki, vagy mit csinálok? Tovább megyek, mit érdekel?

Mondok egy hirtelen példát. Ha szobafestő lennék és melóból mennék pólót venni mertakármiért, akkor is ki kellene, hogy szolgáljon zokszó nélkül a Retróban, de ő inkább fintorog meg lenéz. Pedig a zsebemben ott van a 20 ezres, hogy kifizessem azt, amit kinéztem magamnak.

Amikor vacsorázni megyek, akkor ne előttem vesszen össze a szakács a főnökkel, hogy nincs pénz húst venni, miközben a pincér kínosan mosolyog felénk.

A H&M-ben a talponálló biztonsági ne sértődjön meg, hogy nem köszönök rákiáltva, hogy viszontlátásra. Nem bunkóságból van, csak nem értem, hogy miért kellene.

A mozgólépcsőre fellépés közben a „shopping center”-ben ne könyököljön odébb a 20 éves macsó cicalánnyal az oldalán, és amikor kiröhögöm, hogy hát nagyon siet biztosan, akkor röfögjön még vissza, hogy mivanbeszótábameg. De rám nem néz közben. Beszótam, sőt nevettem is, mert nem vagyok ehhez hozzászokva.

Hogy amikor bementünk egy ebédre és kértük, hogy a légkondit kapcsolják fel, akkor annyival rázott le a hölgyemény, hogy nincs vendég, nem éri meg bekapcsolni. Nahát, ezek után persze nem is csodálom, hogy nincs. Pedig kifizettem volna neki az extra ezer forintot egyébként, ha ezen múlik, de persze felálltunk és elmentünk máshova.

Nem vagyok kíváncsi az irigységre, meg arra sem, hogy kinek mije van vagy éppen nincs. Az egymás letaposására az „én több vagyok nálad, mert” hozzáállásra. És nem érdekelnek, a „de ilyen mindenhol van ám” kommentek. Én itt személy szerint nem találkozom vele, vagy ha igen ki tudom kerülni, mert annyival kevesebb. Ezért szemet szúr ott. Jól érzem magam idekint. Idehaza, mondhatnám.

Ellenpélda: az öcsém története

Van ellenpéldám is. Itt el is mondom. A saját szavaimmal, de nem az én történetem, én csak egy mellékszereplő vagyok benne. "Mylittlebrother", ahogy általában mindenkinek szeretem bemutatni öcsémet, aki egy 90 kilós tisztaizoméserő hobbiból testetépítő, róla szól.

Ő nagyjából 4 éve él itt. Háttértörténethez legyen annyi elég, hogy családi és anyagi okok folytán ő már nem tudta elvégezni a középiskolát. Kb. harmadéves volt, amikor el kellett járnia éjszakára dolgozni, mert egyedülálló édesanyánk akkor már nem bírta még a segítségemmel sem a hiteleit finanszírozni.

Ő, aki azon generáció tagja, akiknek hitelre van az autó, a lakás, a tévé, a mikró, a kiskanál, aminden, mert mutatni kell a kollégának meg a szomszédnak, hogy nekünk van és neked nincs bibibi.

Így alakult, hogy öcsémnek nincsen végzettsége. Viszont annál szorgalmasabb. És bár sosem hiszi el, akár hogy is próbálom a fejébe vésni, de okos is. Talpraesett kölök, na.

A reménytelenségből és a „minden pénzem, amit keresek, otthagyom anyunak”-ból kiköltözött ő is utánunk. Beírattuk egy angol nyelviskolába, ahol egy hónap alatt napi 8 órában interjúképessé tették az angolját.

Elment interjúra. Felvették mosogatni. Aztán áttették a konyhára, mert végül is Magyarhonban is azzal foglalkozott, kipróbálták, tudta csinálni. Amit nem tudott, megmutatták neki és megtanulta.

Aztán egyszer csak felhív, hogy előléptették. Szupervigyor lett. Büszkeség, elismerés, dicséret, szép szó, zsebben is kényelmesebb. Eltelt sokpár hónap közben.

Pár hete azzal fogadott, hogy megint előléptetik. Tolják előre, mert látják hogy ügyes, ért hozzá, jól dolgozik és persze hülye is, mert bemegy a szabadnapján megnézni a konyhát, hogy minden OK-e, meg húzza a többit maga után és megcsinálja másik 5 munkáját ha az kell. De ezt megcsinálná ő otthon is.

Ő hazavágyik

Neki hiányoznak az ételek, a szagok, az ízek, a lányok - mert szépek és igazán és tényleg szebbek, az évszakok, hogy nyáron strandra mész, sörrel meg kukoricával tömöd magad a melegben és lenézed, akinek nem kockás a mellizma.

Télen, hogy hanyatt vágódsz a jégen a panel előtt, mert már megint elfelejtették felsózni. Hogy a szomszéd egy dög, de mégis rá mered bízni a kutyát, ha nyaralni mész egy hétre a Balatonra.

Meg a Balaton. Meg a lángos és a traubiszóda. És a diszkó, ami csak otthon igazán jó. Meg hogy az Alföld lapos, de 200 km-rel odébb már mászod a Kékest.

Meg amikor a Tiszán evez az ember gyereke, az teljesen más élmény, mint amikor a Dunán. De mindkettő óriási. Meg a nagyi túrós rétese. Amit csak ő tud, házi túróból. Meg a disznóvágás és a tor.

Meg az alma, meg a körte, meg a cseresznye, ami apu kertjében terem igazán olyan finomra amilyennek lennie kellene. Az anyanyelv használata mindenhol és mindenkor.

És a haverok. De talán leginkább azok a barátok, akik még mindig várják haza. És elmennek érte Pozsonyba, mert oda olcsóbb a jegy 200 euróval. Mert akkor is csak egy magyar érti meg igazán a másik magyart. És neki minden vágya hogy ezen érzések és emberek között, és lássuk be, otthon legyen.

Miért nem?

Mert fél. A rémhírek szerint amik a cimboráktól, az internetes portálokról és innen-onnan jönnek, akinek nincs papírja, az bizony nem ember. Legalábbis munkára alkalmatlan.

Hiába van már egy folyékony másnyelv tudása és mellé egy elég komoly vezetői és konyhai tapasztalata. Nincsen hozzá végzettsége. Úgy néz ki - innen nézve - hogyha hazamegy, akkor lehet, még mosogatónak is kevés lenne.

Utánanéztem. Vannak olyan OKJ-képzések, mint barista és teakészítő, Gyorséttermi- és ételeladó, Mezőgazdasági gazdaasszony, Étkezdés. Kérdem én, minek ezekhez külön papír? És ne tessék félreérteni. Nem (!) a munkát minősítem itt. Hanem a felesleges idő és pénzpazarlást, ami a papír megszerzésével jár.

Illetve nyilván a fizetés oldal. Számoljunk csak! Ha egyedül bérelne egy lakást 50-60 ezer + rezsi. Szeretne autót, otthon ugye kell is, Hadházi László híres szavaival élve: „Aki indokolatlanul 50 métert gyalogolva tesz meg, az koldus”.

Tételezzük fel, hogy az már van, mert ahogy hazaköltözött inkább azt vett lakás helyett. De fenn kell tartani. Mondjuk egy 20-30 ezer/hó. Kb. 100 ezernél tartok. Kerekítek. De még enne is, mert kell, legyen 30-40 ezer. És akkor mellé az edzőterem bérlet meg a havi egy-két buli.

Ez most kb. úgy néz ki, ha nem keres kb. nettó 200 ezer forintot, akkor nem éri meg hazamenni. Mit gondoltok, végzettség nélkül, legálisan, hol keresne ennyit?

Így hát ő most őrlődik. Mert a szíve hazahúzza, de az esze itt tartja. Mert amellett, hogy a fent elhangzottakat itt megteheti, még félre is tud mellette tenni. Ha erre rá tudnátok esetleg cáfolni a kommentekben, azt megköszönnénk. Most egyben információhalászok is.

Köszöntem szépen, hogy elolvastatok.”

hataratkelo.blog.hu (Címlap: Forrás: wikimedia.org)