Hát még, ha van módunk a saját akaratunkból dönteni. 
Mert, amikor egy kisgyereket a szülei levisznek az uszodába vagy a tornaterembe, és ő attól kezdve ott tölti a következő negyedszázadot, az a szülők felelőssége. Aztán majd kiderül, megérte vagy nem, érdemes volt-e az élet egyharmadát a lábtempó és hasonlók fejlesztésével tölteni. 
Érdemes volt-e egy méterért, egy másodpercért mindent egy lapra feltenni. Én legalábbis ezt hallom valamennyi sportolótól, akinek nem jött össze Rióban: Pedig mindent feláldoztam. De ez végtére is családi ügy, az érintettek majd elszámolnak egymással. 
Az állam azonban más. Neki felelőssége van abban, mit tekint a társadalom egésze számára hasznosnak és kevésbé hasznosnak. 
És ez mára eldőlt. 
Miközben a „nemzeti kormány” önmagán kívül mindent elsorvaszt, létfontosságú területekről is elvesz pénzt, a sportra nem sajnálja. Magyarország a saját a GDP-jéhez viszonyítva kétszer annyit költ rá, mint a többi EU-ország, másoknál lényegesen többet fizet az olimpiai érmeseknek – sok nyugati ország egyáltalán nem jutalmazza őket – és a kormánynak van egy egészen perverz módszere is a sportkarrierek ösztönzésére, a fiatalok sporthoz csábítására: a dobogósok harmincöt éves koruktól az életük végéig járadékot kapnak. 
Egy többszörös aranyérmes így az élete második felében plusz 360-570 millióhoz, egy egyszeres aranyérmes 120-190, de egy sima ezüstérmes is 60-90 millióhoz juthat. 
De ez nem a sport megbecsülése, hanem mindenki más megkurtítása, visszaélés a „nemzeti büszkeség” iránti természetes igénnyel. 
Ugyanakkor az állam ezzel azt is elismeri, hogy érmeseink egy része pályafutása végével, de még mindig fiatalon alkalmatlanná válik az önfenntartásra, és hogy a társadalom egy improduktív réteget hordoz a tenyerén. 
Azért, mert Magyarország sportnemzet. 
Ez a végső érv, amit generációk agyába égetett be a hol rossz képességű, hol rossz szándékú hazai politika, amely soha nem akart vagy tudott a sport helyett valami jobbat ajánlani. Fiatalembereket orrvérzésig edzésbe, győzelembe hajszolni, s ennek árát a közösből fizetni – ez minden potrohos, fantáziátlan politikus és erőszakos sportvezető álma.
Hát még a diktátoroké. 
Pedig lett volna más irány is, tartósabb, értékesebb, fontosabb: valóban világszínvonalú egészség- és gyógyturizmus, nem csak ücsörgés a termálban, a minőségi magyar számítástechnika, a startupok és más, új, nélkülözhetetlen ágazatok kiemelt támogatása, bátorítása, a mezőgazdaság lehetőségeit is eltékozolták, de tradícióink alapján zenei nevelésben vagy mozgássérült gyerekek talpra állításában is válhattunk volna nagyra becsült, élvonalbeli nemzetté. De persze akkor nem lenne szükség M4-re, meg az inkvizíció kínzóeszközeit elhalványító olimpiai közvetítési módszerekre. 
Ötperces dicsőségek – a diktatúrák ezeket szeretik.
Csak ettől nem félnek, az aranyérmek fénye meg az ő sunyi képüket is beragyogja.

Bruck András