Az elmúlt időszak világpolitikai eseményei – mindenekelőtt a Brexit és Donald Trump megválasztása – ismét önkritikai hullámot indítottak el a hazai és nemzetközi baloldalon. A legkülönfélébb szerzők állapítják meg, hogy nem jutnak el az emberekhez a baloldal üzenetei, az immár képtelen megszólítani a tömegeket. Üres moralizálása, erkölcsi fennhéjázása elidegeníti a választókat, a baloldal hamis problémák előtérbe helyezésével lényegében felszámolta saját bázisát. A baloldal akkor állhat újra a talpára, ha képes komolyan vehető alternatívával előállni, olyan válaszokkal tud szolgálni korunk kihívásaira, melyek visszhangra találnak az elnyomottak, kitaszítottak szívében. Tetszetős elképzelés; csakhogy a jelen helyzetben a legkevésbé válaszokra van szükségünk.

A baloldali alternatíva követelése mögött az a helytelen előfeltevés húzódik meg, hogy a baloldal és a vele szemben álló centristák és konzervatívok (legyen ez a jobboldal) alapvetően ugyanazt a játékot játsszák, és ebben az ellenfél valamiért jobbal teljesít. A cél tehát nem más, mint ügyesebbé, hatékonyabbá válni e játékban, úgy módszereket, új taktikákat kifejleszteni, hiszen végső soron az ellenfél sikerét pusztán a saját gyengeségünk, elégtelenségünk, ügyetlenségünk magyarázza. Hogy mi is az a játék, amelyben a jobboldal és a baloldal részt vesz? Egyszerűen fogalmazva: verseny a nép kegyéért.

Ez az elképzelés „a politika küzdelem a hatalomért” rémisztő mítoszának egy szublimált, átlényegített verziója, mely szerint a különféle politikai erők – parlamenti kereteken vagy azokon kívül – a nép támogatásáért harcolnak. Ha ezt a támogatást nem sikerül megszerezni, úgy nyilván új üzenetekre, jobb marketingre, hatékonyabb kampányokra van szükség. A cél egyfajta – például választói – többséglétrehozása, melyen keresztül a baloldal kap lehetőséget a nép képviseletére, arra, hogy a nép érdekeit közvetítse, önmagán keresztül csatornázza, és baloldali intézkedések által megvalósítsa a mozgalom emancipációs törekvéseit.

Amennyire világos ez az elképzelés, egyúttal annyira téves. Számtalan hamis előfeltevés bújik meg mögötte, például, hogy a nép kegyéért való versenyfutás egy tisztességes küzdelem, melyben a felek egyenlő esélyekkel indulnak, és köztük csupán az ügyesség, a politikai manőverező-képesség, a taktikai kiválóság dönt; vagy hogy a különféle politikai eszközök – az ügyesebb kampányolás, a szélesebb tömegek megszólításának képessége – függetlenek a politikai oldaltól. „Baloldali populizmus kell” – ez a felhívás azt sugallja, mintha a populizmus, mint forma adott lenne, és azt bármiféle tartalommal meg lehetne tölteni, mintha azt, hogy egy adott társadalmi-történeti szituációban miféle populizmus lehetséges, nem a szituációt jellemző formális és informális hatalmi-gazdasági struktúrák határoznák meg.

Az egység zsákutcái

Mind közül a legproblémásabb előfeltevés azonban az, hogy a baloldal feladata – hasonlóan a jobboldalhoz - a nép egységbe fogása, képviselete. Ez a gondolat lassan már olyan régi, hogy szinte fel sem tűnik, mennyire természetellenes. Ennek ellenére a „baloldal bázisa” – amíg az ebben a formában létezett – mindig is lázadt ellene. Az anarchisták szakítása az első internacionáléval 1871-ben, a munkástanácsok mozgalma 1917-1921-ben a parlamenti szociáldemokráciával szemben, 1968 mozgalmai és az operaismo a hetvenes években, csakúgy, mint napjaink baloldali mozgalmi szerveződései (az Occupy-tól a Nuit Debout-ig) mind arra irányuló kísérletek, hogy felszámolják a baloldal mint közvetítő, képviselő, egységet teremtő erő képzetét, és a helyébe a baloldaliság, mint a nép önrendelkezését, közvetlen hatalmát lehetővé tévő mozgalom ideáját helyezzék.

Itt nem egyszerűen a parlamenti szociáldemokrácia és mozgalmi politika különbségéről van szó; szigorúan véve a nem parlamenti, autoriter baloldali irányzatok – például különféle antidemokratikus neoleninizmusok – ugyanúgy abba a hibába esnek, hogy közvetíteni szándékoznak a nép és a hatalom között oly módon, hogy a nép alapvető sokféleségét valamiféle egységbe igyekeznek forrasztani – többnyire, de nem kizárólag a forradalmi Párt intézményén keresztül. Parlamentarista társaik ugyanerre törekszenek a baloldali alternatíva létrehozása által; ki akarják jelölni azokat a kérdéseket, fogalmakat, amelyek segítségével a széttöredezett, számos különféle nézettel és érdekkel rendelkező nép egységesen cselekvő erővé alakulhat, melynek összehangolt cselekvését a baloldal intézményei – parlamenti képviselői vagy hivatásos forradalmárai – közvetítik.

Ennek egyik következménye, hogy elszaporodnak a „jó” és „rossz” baloldal körüli terméketlen viták, a hangsúly mindinkább arra helyeződik, kik azok, akik valóban a baloldal, a progresszió oldalán állnak, és kik azok, akik álproblémákkal foglalkoznak. „Identitáspolitika: nem; osztálypolitika: jöhet”, „Melegek jogai? Rendben! A transzneműeké? Hát…” Az ilyen fajta viták és a mögöttük álló politikai törekvések alapja az a gondolat, hogy a politikai érdekérvényesítés csak valamiféle többé-kevésbé homogén egység közvetítésével, egyfajta közösség megképzése által lehetséges. E közösség körülhatárolásával, melynek lényegi alkotóeleme az ellenségek és árulók kizárása, hozzuk létre az egységes cselekvésre képes politikai erőt. Gyönyörű jobboldali gondolat, Carl Schmitt a tíz ujját megnyalná.

A probléma az, hogy minden ilyen fajta egység ideologikus. A nép eredendően plurális – ahogy Antonio Negri hívja: egy sokaság. A népet alkotó egyének különféle hatalmi struktúrák más-más pontjain és azok metszéspontjaiban, interszekcióiban találják magukat; még ha egy ilyen struktúrára fókuszálunk is (teszem azt az osztályszerkezetre) akkor is azt találjuk, hogy az emberek – Erik Wright szavaival – ellentmondásos osztálypozíciókat foglalnak el. Ha találunk is homogén osztályt, azt is számtalan részre szabdalják a társadalmi nem, faj, szexualitás különféle struktúrái.

A szövetség

Bármiféle egységet, bármiféle alternatívát teremt is a baloldal, az – lévén egység és nem sokaság –, nem lehet azonos a szükségképpen plurális néppel magával. Egyszerűen szólva: valaki mindig kimarad. Természetesen nem lehetetlen, hogy valamiféle ideológia segítségével lehetséges egy baloldali egység, egy de facto többség kialakítása. Ám ez akkor is a nép eredendő pluralitásának tagadásán fog alapulni, épp olyan hamis lesz, mint a jobboldali populizmus légvárai. Akkor hát mi a megoldás? Mi a sokaság politikája? Roberto Mangabeira Unger, brazil filozófus és politikus, a következőképpen ír a What Should the Left Propose című könyvében:

„Mindig kétféle módja van annak, hogy valamely csoportérdeket meghatározzunk és védelmünkbe vegyünk. Az egyik intézményileg konzervatív és társadalmilag kirekesztő: ez a csoport jelenlegi gazdasági és társadalmi helyzetét végzetszerűként festi le, és a társadalmi térben hozzá legközelebb álló csoportokat riválisokként állítja be. A másik társadalmilag szolidáris és intézményileg transzformatív: a társadalmi térben szomszédos csoportokat mint voltaképpeni vagy lehetséges szövetségeseket állítja be, és olyan reformokat sürget, melyek ezeket az efemer szövetségeket érdekek és identitások tartós kombinációjává gyúrják össze. A Baloldalnak mindig a szolidáris és rekonstruktív megközelítést kell előtérbe helyeznie.”[1]

Unger meglátását általánosítva azt mondhatjuk: a baloldal nem közösségeket hoz létre, hanem szövetségeket. A különféle társadalmi csoportokat nem mint ellenségeket tételezi, amelyekkel szemben meghatározhatja saját közösségi identitását és szolidaritása alapját, hanem potenciális szövetségesként, akikkel összhangban közösen fáradozhat az emancipációért. A szövetség nem egység, mivel nem irányul alkotóelemei sajátságosságainak, individualitásának felszámolására; meghagyja őket különös, partikuláris voltukban, így téve lehetővé, hogy ne egy nagyobb egész részeként, hanem önálló, de akaratlagosan együtt cselekvő autonóm erőkként működjenek együtt, kooperáljanak.

A különféle emancipációs szerveződések mind más és más pontján igyekeznek rést ütni az elnyomás és kizsákmányolás rendszerein. Egy valódi baloldali politika nem arra törekszik, hogy azonosítsa, ezek között ki az álbaloldali és ki a valóban progresszív. Ehelyett igyekszik megteremteni a lehetőséget arra, hogy e különféle törekvések összekapcsolódhassanak, ezen keresztül formálhassák egymást. Mikor a Black Lives Matter aktivistái feltűnnek a Standing Rocknál zajló tüntetéseken, mikor az őslakosok ráeszmélnek, hogy az ő küzdelmük nem csupán kisebbségi, de ökológiai és antikapitalista küzdelem is, mikor ezáltal mindeme mozgalmak új jelentésre és jelentőségre tesznek szert, az a baloldal pillanata. Amikor a különféle progresszív szerveződések egymás ellen tartanak boszorkányüldözést, az a reakció győzelmének legsötétebb éjszakája.

A néphatalom

A baloldali politika célja tehát nem az egység, az összefogás megképzése, nem a baloldali alternatíva felmutatása, hanem olyan szerveződések, mobilizációs csatornák vagy intézmények létrehozása, amelyek lehetővé teszik ezen szövetségek létrejöttét, képessé teszik a különféle emancipációs potenciállal rendelkező erők számára, hogy törekvéseik összeérjenek, egymásoz kapcsolódjanak. E képesé tétel (empowerment) voltaképpen az, amiben az általános baloldali politikának ki kell merülnie. A voltaképpeni baloldal feladata nem az, hogy képviselje, egyesítse a népet, hogy közvetítse a nép hatalmat; ellenkezőleg, mint a tulajdonképpeni demokrácia letéteményesének, a baloldalnak arra kell törekednie, hogy a hatalmat a nép kezébe adja, hogy képessé tegye a népet a maga plurális érdekei érvényesítésére, a hatalom közvetlen gyakorlására.

E képessé tétel módszere semmiképpen sem a válaszadás, az alternatíva képzés, hanem épp ellenkezőleg, a kérdezés. A fennálló megkérdőjelezése, kihívása az, amelyen keresztül az emancipációs erők ki tudják fejteni felszabadító munkájukat. A válaszadási kényszer, az alternatív válaszok megtalálására való fókuszálás a legbiztosabb módja annak, hogy a társadalmi lét keretéül szolgáló igazságtalan struktúrákat helyben hagyjuk. Ha csak a válaszadással törődünk, akkor elfogadjuk, hogy a kérdések – a jelenkori társadalmi, gazdasági, politikai szituáció alapkérdései – eleve adottak.

A fennálló rendszer radikális meghaladása – az emancipációs politika – azonban épp ezen alapkérdések meghaladásában, a társadalmi lét kereteinek szétfeszítésében áll. A baloldali politika, mint képessé tétel a fennálló rendszer kihívására nem más, mint olyan cselekvési és diszkurzív terek létrehozása – eseményeké, mozgalmaké, szervezeteké, intézményeké –, ahol az uralkodó rend ellentmondásai, problematikus volta felszínre kerülhetnek. Ezek azok a terek és helyzetek, amelyeken keresztül a nép megtapasztalhatja azoknak az uralmi struktúráknak a konkrét valóságát, amelyek e struktúrák hétköznapi működése során láthatatlanok maradnak. Ez a felszínre hozás, problematizálás maga is kreatív, alkotó tevékenység, hiszen e hatalmi struktúrák rendkívül erőteljes ideologikus látszatain való túlhaladást, reflexiót és cselekvést igénylenek. A valódi alternatíva ezeken a kihívásokon keresztül, mint az ellentmondásokkal terhelt fennálló rend meghatározott tagadása jön létre, nem pedig egy átfogó megoldási keretet, kész válaszokat kínáló ideológiai építmény által.

Kérdezve haladunk

A baloldali egység, a válaszok, az alternatív totalitások hívei persze úgy vélik, a kérdezés vértelen, a pluralitás tehetetlen, szemben az egységbe forrasztott nép tetterejével és harcra készségével. A sokaság fogalmában posztmodern szómágiát, a voltaképpeni – osztályalapú – baloldali politika kasztrálását látják, az „identitáspolitika” magasztalását, mely számtalan elkülönített és önmagukban tehetetlen partizán egységre osztja szét az emancipációs erőket, így hatástalanítva az felszabadulásért folytatott harcot, és szolgáltatva ki az elnyomottakat a fennálló rend uralmának.

A valóságtól mi sem áll távolabb. Ha ugyanis az identitásalapú politika valóban problémát jelent – hiszen rögzített és változhatatlan azonosságokban horgonyozza le az emancipáció dinamikus erőit – úgy azt semmi esetre sem haladhatjuk meg még átfogóbb identitások – nemzet, társadalom, Párt – irányába. Az identitárius gondolkodásmód meghaladása – amit Adorno negatív dialektikának nevezett – csak a sokaság alapvető pluralitásának elismerése és érvényre juttatása, nem pedig az identitások kiterjesztése által lehetséges. E gondolkodásmód valóban a reakció civil ruhás ügynöke, érkezzék bár az elidegenedett identitáspolitika vagy a baloldali alternatíva, egység, és összefogás követelésének formájában.

A baloldal, ha az emancipáció oldalán akar állni és azokért küzdeni, akikért elviekben küzdeni hivatott, úgy nem lehet más, mint a sokaság politikája. Szerveződési formája nem a közösség vagy a párt, hanem a szövetség; módszere nem a válasz, hanem a kérdés; jelszava nem az, hogy „világ proletárjai egyesüljetek”, hanem – a mexikói Zapatista mozgalom szavaival – „Kérdezve haladunk”.

Lábjegyzet:

[1] Roberto Mangabeira Unger, What Should the Left Propose? Verso: London & New York. 2005. 36. o.

Szerző: Kapelner Zsolt / kettosmerce.blog.hu