Mikor elvégeztem az egyetemet a kommunizmusban, kihelyeztek egy kis faluba tanárnak. A faluban ketten voltunk magyarok, mára már többen lettünk, mivel itt maradtam és a feleségem és három gyermekem is szaporítja a magyarokat. Rajtunk kívül jöttek még házasodással, vagy csak egyszerűen a táj szépsége miatt hétvégi házakba, a forradalom után. Mára a hétvégisek jó része megöregedett és itt éli életét vagy időszakosan. 

Kolozsvárról kerültem erre a móc-vidékre, ahol magyarnak lenni nem volt nyerő dolog, mert az itt élő románok a környékbeli magyarokkal együtt inkább arra voltak büszkék, hogy a nagy történelmi változásokkor melyikük vágott le többet a másikból. Magyarként élni egy ilyen vidéken majdnem olyan, mint kopasznyakú tyúkként élni a baromfi udvarban. Azonban az idő jó barát, támogat és felejtet, mára már minden megszépült, a tanítványok százai és az ő sikereik hitelesítettek, azt nem tudom, hogy szeretnek-e, de azt érzem, hogy tisztelnek. Ifjúságom elfogyasztotta az integráció, öregségemet meg terheli a szomorúság, amelyet a fajtám nap, mint nap okoz. 

Trianon a mifélénknek nem csak egy diktátum, hanem egy másik élet kezdete, egy nagyon nehéz, érthetetlen, rögös úton való rázkódás. Az anyaországunk számára eszközzé váltunk, a jelenlegi hazánk számára meg egy emészthetetlen zavaró problémává, amelyet minden percben megpróbálnak az érdeknek megfelelően pozícionálni. Számunkra három lehetőség maradt: a kivándorlás, az asszimiláció, vagy az önazonosság megtartása. Én a családommal az utóbbit választottam, még akkor is, ha néha olybá tűnik, hogy az út járhatatlan. Gyermekeim több nyelven kitűnően beszélnek, mi is a feleségemmel beszélünk négy nyelvet, úgy hogy nekünk sem a kommunikáció, sem pedig az információ nem jelent akadályt, főleg azóta, amióta az internet kinyitotta a világot mindenki számára. A mi világunk nagy és színes lett, leginkább azért, mert egy hónapra a mobilnet 500 gigabájtja telefonnal, modemmel magyar pénzben nem több, mint 3500. 

A szerző felvétele

Békében éltünk, addig, amíg a magyar belpolitika be nem kopogott a világunkba az érvénytelen népszavazással, Orbán Viktor a magyar állampolgársággal. Mi nem kértük, de úgy gondolom, hogy ez járt nekünk! Járt a már nem élő nagyszüleinknek, szüleinknek és mindenkinek, aki Trianon után a határokon kívül rekedve számtalan általa nem választott élethelyzetet túlélt. Nem jutalom ez, nem kiváltság, csak egy egyszerű gesztus, amellyel az anyaország elismerte a létünket. Könnyes volt a szemem, amikor megkaptam a magyar útlevelem. Nem használom, nincs mire, ez nékem ereklye, egy darab az ezeréves Magyarországból.

Eltelt néhány év és most a választásokhoz közeledvén fellángolt a vita arról, hogy mi első, vagy másodosztályú állampolgárok vagyunk, hogy meg kell vonni a szavazati jogunkat, mert milyen alapon szólunk bele a magyar belpolitikába. Aláírást akarnak gyűjteni, népszavazást kezdeményezni, olyan sértő és lehangoló ez az egész procedúra, mert nem szól másról, mint arról a néhány parlamenti képviselőről, aki bejuthat a szavazatunkkal. Adófizetésről beszélnek, meg kizárásról, arról azonban nem, hogy százezrek mentek ki a forradalom után az itt élő magyarokból: orvosok, mérnökök, tanárok, vagy villanyszerelők és kétkezi munkások, a magyar állam semmit sem fizetett értük, vegyük úgy, hogy ők ledolgozták a mi adónkat, mert kevesebben lettünk és kiszolgáltatottabbak.
Ha ennyire fáj a szavazati jog egyeseknek, miért nem azt kezdeményezik, hogy az szavazhasson, aki Magyarországon bármilyen adót fizet, vagy gyermekeit magyar óvodába, iskolába járatja, ezt értenénk, de ezt, amivel most nekünk jöttek csak a pártok százalékai miatt, nehezen lehet érteni, vagy egyáltalán nem! Miért gondolják azt, hogy az itt élők csak Orbánban gondolkodnak, miért nem gondolják azt, hogy lehet olyan nemzetpolitika, amely mindenki által támogatható, íve van, perspektívát mutat, jövőképet ad minden olyan magyarnak, akinek fontos az, hogy magyarként élje az életét? Ma sokkal fontosabb a globális világ megértése, mint a székely himnusz éneklése. A politikai pártok a Fideszen kívül miért mondtak le rólunk, miért nem vesznek részt a versenyben, miért nem üzennek, miért nem kérnek, miért csak fenyegetnek és érzelmeket gerjesztenek?

Vélhetően a mai magyar magát demokratikusnak nevező ellenzék fél tőlünk, démonizál bennünket, homogénnek lát és keletinek, ami nem jelent mást a magyar nyelvben, mint azt, hogy butának tart minket. Azt az energiát amit a jogaink megszüntetésére fordítanak, ráfordítanák arra, hogy alternatívát kínáljanak a határokon kívül rekedteknek, sokkal elegánsabb és célszerűbb volna, mint belföldön megosztani anélkül, hogy a bármit tettek volna a szavazatokért.
Higgyék el, ha nem csak a Fidesz ismertetné velünk a programját, hanem a többi párt is, akkor nem Gyurcsány támadása és Orbán védelme között kellene választani, hanem értékelven a pártok programjáról, ebben a helyzetben, bármilyen hihetetlen mi is használnánk a fejünket!

Név és cím a szerkesztőségben