Bár a migráción kívül más politikai kérdés nem nagyon érdekelte a magyar közvéleményt, szinte mégsem tudunk erről se semmit jól.

1. A 2010-es évek migrációs hulláma a peremországokon éri el az Unió területét. Aránytalanul nagy terhelést jelentve pl. Olaszország, Görögország, Magyarország hatóságai számára. 
2. A kezelhetetlen tömegben érkező menekültek unión belüli szétosztása ezeket a peremországokat volt hivatott tehermentesíteni. Tehát Magyarországon kívánt segíteni.
3. Az Unió többi országa tehát a megállapodás szerint átvállalta volna a Magyarországra, Görögországba, Olaszországba érkező menekültek és migránsok tömegét. Nem pedig onnan telepítettek volna be hozzánk bárkit is. "Kényszerrel." "Tömegesen."

Valószínű csak ezek nem ismeretében nem világos, hogy miért támogatja most Matteo Salvini, új olasz belügyminiszter, bevándorlásellenes pártvezér, Orbán miniszterelnök új nyugati barátja (továbbra is) a menekültkvótát. S miért akarja Orbán Viktor egy régebbi barátjának, Berlusconinak a párttársa, Antonio Trajani, az Európai Parlament elnöke, hogy Salvini vegye rá Orbánt a kvóták támogatására. Amiről idehaza olyan népszavazást tartottunk, amivel Orbán Viktor felmosta a teljes politikai színteret. (Részletesen írtunk erről Részvétlen demokrácia c. cikkünkben.)

A politikai tébolyban a magyar közvélemény viszont úgy fogta fel a kérdést, hogy a "kényszerbetelepítésekre", a migrációra mint olyanra mond nemet — noha valójában a migrációval szembeni tehermentesítésünkre mondtunk nemet: magyarán önként vállaltuk, hogy mi majd kezeljük azt. További fun fact és emlékezetfrissítés, hogy az eseménysor kezdetén, maga a magyar miniszterelnök követelte az uniós megoldást, majd amikor az megszületett természetesen meg is szavazta a dublini megállapodás keretein belül a menekültkvóták alkalmazását. A kérdésben a gyűlölködő menekültellenes tüntetéseket tartó Jobbik és egy magánszemély is próbálkozott népszavazást kezdeményezni — a kezdeményezés végül átkerült a kormány kezébe: a Fidesz ügyesen ellopta a show-t a szélsőjobbtól, előremenekült az idegenellenesség zsákutcájában. 

A kvóták éppenhogy Magyarország érdekében születtek, ha teljes megoldást nem is nyújtottak volna a valódi problémára: klímaváltozás, erőszak és nyomor a harmadik világban... A kvóták elutasítása tehát nem volt érdekünk, két dologra volt jó: ellenségképet lehetett gyártani az amúgy is gyanús, távoli Brüsszelből a világtól elzárt, nyelveket elvétve beszélő országban, ami aztán egy nemzeti érdekekért körömszakadtáig küzdő kormány imázsát nyújtotta a Jobbik és a Fidesz között ingadozó jobboldali közönség számára. Amely magyar kormány így látszatra blokkot tudott építeni azokból a kelet-európai országokból, akik számára a kvóta valóban terhet jelentett volna: Lengyelország, Szlovákia, Lettország nem peremországok: nekik valóban nem volt érdekük a kvóta.

Az ellenzék lényegében nem tudta megérvelni azt, amit a fenti három pontban összefoglaltunk, kiemelkedő volt a Jobbik ügyetlensége, Vona Gábor népszavazást lefitymáló nyilatkozatokkal („a referendum felett eljárt az idő”) nem megkülönböztette pártját a Fidesztől, ami természetesen létérdeke volt, hanem elindította azon az úton, ami megszülte az ellenzék pártjait Soros hóna alatt már majdnem joggal "kerítésbontóként" összemosó plakátokat.

Hiába jelentkezett be Vona Gábor a Spinoza Házban is az ellenzék vezérének, s talált meghallgatásra a jobboldali közvéleményhez hasonlóan bár nem a migráció, hanem Orbán töretlen népszerűségétől hiszterizált balliberális körökben. Orbán joggal nevezte egyszerűen bénának a még lemondása után is magát a jövő reménységének hívő effektíve még kiskorú— Heller Ágnesben és Simicska Lajosban nevelőszülőt kereső árva — szélsőjobboldali politikust. A kép egyetlen szereplője sem tudta volna persze felvenni a ritmust a remek ütemérzékkel cselekvő Orbánnal szemben.

Ebben a kártyajátékban nem csak az játszott Orbán kezére, hogy ő osztja a lapokat — ez a játszma sajátossága, amit tudomásul kell venni —, de a kapott lapok bármelyikével is csak a miniszterelnök tudna jól játszani, egyik képen szereplő ellenfelének sincs meg a játéktudása, hiába próbálkozott a Jobbik is cselekkel — általában rossz időben és rossz helyen. (Szél kormányváltó ambíció persze még vérszegényebbek voltak és ezen Ron Werber sem tudott volna változtatni.) A választók messziről kiszúrják a kompetensebbet ebből a felhozatalból. A választás formaság, a reménykeltés pedig csalás volt.

A betelepítések elleni alaptörvénymódosítást a letelepedési kötvények miatt nem megszavazó Jobbik lényegében azt üzente a jobboldali szavazóknak, hogy nem olyan fontos neki ez a kérdés. Ha leülsz kártyázni és ravaszkodni próbálsz, nem árt, ha okosabb vagy az ellenfelednél. Ebből is látszik: Orbánnak nem kell a kétharmad, sőt éppen e aduásznak hitt lap nélkül tudta behúzni a csőbe egyetlen alig-kihívóját. Ha kétharmada lett volna nem szorul rá az ellenzéki szavazatokra az alkotmánymódosításhoz, akkor minden felelősség az övé, ami egyébként egy újabb válságidőszakban ütőkártya lehet az ellenzék kezében — minden rosszért a kormányt teheti felelőssé.

(Ilyenformán mindegy, hogy Orbán kétharmadot szerzett vagy sem. A rendszer kész, a kétharmad nem teljhatalom. Egy okos ellenzék tud fordítani mindegyik helyzetből — ahogy éppen Orbán egy sokkal nagyobb többséggel szemben 1998-ban mindössze 7%-ról indulva.)

Rossz ütemérzékre vall az is, amikor utólag próbálnak ellenzéki politikusok felülni a migránskvóta elutasításának vonatára. A választók figyelmét és rokonszenvét nem elsősorban az ragadja meg, aki éppen olyat próbál nekik mondani, amit hallani akarnak, hanem aki kompetensebbnek tűnik, aki újat és megjegyezhetőt is üzen. Az, hogy  "támogatom a kerítést", "én is nemmel szavaztam a migránskvótára" nem lesz erény, legfeljebb indirekt bók Orbán Viktor számára — lényegében fegyverletétel. S úgy tűnik késve érkezett haza Brüsszelből Kendernay János, diplomata májusban az LMP elnökségébe: pedig előadásában lényeglátóan leplezi le az orbáni politika logikáját.

Látható Orbán szándékosan provokál olyat vitákat, amiben nem nyerhet, de nincs is értelme nyerni. Hogy a magyar közvéleményben fentartsa az idegen, most épp brüsszeli önkénnyel szemben tehetetlen vesztesország-érzést. Amit megtanulhattunk egyébként egyoldalúan defetista történelemoktatásunkból, ahelyett, hogy okos alkukban érvényesítenénk az érdekeinket Brüsszelben, amire most lehetőségünk van. Ki kéne törnünk az önsorsrontó tanult tehetetlenségből, ami két stratégiát termelt ki: az egyik a balliberális-labanc nemzeti érdekérvényesítést feladó, csak egyéni boldogulást segítő lakájmentalitás, a másik a kurucos-szabadságharcos hol kudarcos műbalhékba, hol nemzeti tragédiákba torkolló kocsmaihőbörgés. 

Egyik sem lehet egyenrangú partnere semmilyen tárgyalásnak és mindkettő megbízhatataln és csak alárendelt szerep lehet, ami az ország érdekeit nem szolgálja: okos, együttműködő, racionális és jóhiszemű és jóhírnévre alapozó, respektálható, ezért elismert diplomáciára van szükségünk. S ebben a kérdésben úgy tűnik még a miénkhez hasonlóan harsány showelemekre és bombasztikus kuplékra épülő olasz politikában is előrébb járnak az ott épp most kormányra került "huszonegyedik századi" pártok.

Rizikó nélkül meg lehetett volna próbálni bármely magyar ellenzéki pártnak kivételesen észérvekkel operálni a tébolyban: a kvóták Magyarország érdekében születtek. Brüsszel nem elnyomó hatalom. A kormány éveken át nem biztosította az ország és Európa biztonságát: a migráció és a terrorizmus úgy haladt rajtunk keresztül, mintha magyar hatóságok nem is léteznének! A határainkon pedig ok nélkül bánunk embertelen módon szerencsétlen földönfutókkal. Meg lehetne találni, hogy miként biztosítható a magyar emberek és Európa lakosságának biztonsága, miként kezelhető és fékezhető meg humanitárius eszközökkel a migráció. Ennek a kérdésben a pozíciók újragondolására most nem várt lehetőség érkezett a migrációban sorstárs, "orbánbarát" Olaszországból. 

Mindkét cél egyszerre elérhető: megőrizzük a biztonságunk itt és most és emberségünk az utókor szemében. 

Forrás: kilonem100.blog.hu