Hogy okos, azt onnan tudjuk, hogy ő mondta. Hogy szép, az látszik, csak rá kell nézni. De a szerencse! Az már egy bonyolultabb dolog.

Gondoljunk csak bele! Vagy negyven évig semmi nem történt ezzel a nagyszerű emberrel.

Szerelte a gázt, növesztette a táskát a szeme alá, elvolt magának. Aztán egyszercsak miniszterelnök lett a szomszédja, amitől Lölö hirtelen megtáltosodott, megreneszánsodott és minden hasonlót csinált.

Váratlanul az égvilágon mindenhez elkezdett érteni. De mindenhez. Van ilyen egyébként. Egyszer láttam egy filmet, ami arról szólt, hogy valakibe belecsapott a villám.

Ez az ember addig szerelőként dolgozott, nem volt egy fényes intellektus, de a villámcsapás csodát tett vele. Úgy elkezdett érteni mindenhez, mint a felcsúti polgármester hét évvel ezelőtt.

De ugye az okosság az egy dolog, azt nem lehet utánozni, de a szerencse!

Az valami más, azt talán el lehet lesni. Mert mennyire jóban kell lenni ahhoz Fortunával, hogy az ember pont jó pályázatokat adjon be, pont legyenek olyan cégei, amilyennel el lehet nyerni ezeket a pályázatokat és pont nyerjen is? Egymás után. Sorozatban. Évek óta.

Arról már nem is beszélve, hogy ahhoz már nem is egy, hanem legalább két Fortuna kell, hogy amikor a megfényesedett elméjűre rájön a shoppingolási-láz (mondjuk venne pár szállodát, kiadót, kastélyt, malmot, vagy egyéb ilyen apróságot), akkor pont legyen eladó és pont annyiért és pont neki adják el.

Az pedig a szerencse istenasszonya és Orbán Viktor szomszédja közötti nagyon, de nagyon bensőséges kapcsolatra vall, hogy a villámsújtotta ezermester tényleg csak úgy vakon, a megérzéseire hagyatkozva felvásároljon valamit, amire aztán még nemhogy költenie kellene, hanem direkte pénzt kap azért, hogy azt a valamit felújítsa, kibővítse, vagy valamit csináljon vele, amitől annak a valaminek az értéke megsokszorozódik.

És tök ingyen van neki. Mert mi dobjuk össze a rávalót, annyira szeretjük mi az ilyen határtalanul tehetséges embereket.

Hogy  csak egy példát mondjak – mondhatnék többet is, de ez a legfrissebb -, ez a valóságos varázsló felvásárolta a fél Balatont. Vagyis azt még nem (vagy még nem derült ki), de a környékén elhelyezkedő, eddig önkormányzati tulajdonban lévő kempingeket biztosan.

Csak úgy vakon durr bele a százas kör közepébe! Mert mi történt? Hirtelenváratlanul hozzávágott a kormány 170 millió forint uniós pénzt (ez csak ami kiderült és csak egyetlen kempingre vonatkozik), hogy fejlesszen már ő, ha úgyis ott van. Hát nem megható?

De. És az a végtelen szerénység, amivel a háttérbe húzódott a mester, hogy hátha nem derül ki: már megint ő volt a mázlista. Könnyfakasztó.

Bevallom, kicsit féltem is ezt a szerencsefiát, mert már azt sem tudja néha, ki kivel van és miért.

Most például úgy járt a szentem, hogy ameddig nem figyelt oda, hirtelen megnyert egy 75 milliárdos tendert (jó, nem pont 75, mert 74,9 milliárd, de az apróval most ne törődjünk és mire befejezi a kivitelezést, úgysem annyi lesz), hogy építsen szépen vasutat.

Erre mit csinált ez a szegény, akit annyira elcsigázott a szűnni nem akaró szerencse, hogy már azt sem tudja néha, ki kivel van? Az történt, hogy miután véletlenül megnyerte Lölö a tendert (meg a pénzt), véletlenül kinevezte önmagát a saját alvállalkozójának.

Már nem így, név szerint, hanem az egyik cégével megnyerte a pályázatot, amitől fővállalkozó lett, majd egy másik cégével jelentkezett alvállalkozónak önmagánál és annyira tetszett saját magának, hogy megállapodott Lölö Lölövel. Így más vállalkozó még alvállalkozóként sem juthat megbízáshoz.

Hát nem egy cukorborsó ez az ember? Szerintem is. Mindez pedig csupán azért, mert egy filmben valakibe belecsapott a villám. És én már bele se merek gondolni abba, hogy mi lenne, ha Lölöbe csapott volna bele. Akkor tényleg megállíthatatlan lenne.

Bár így is az.

Szerző: Forgács Erzsébet/kolozsvaros.com