Választási felkészülés illiberális módra.

Versengő, de nem tiszta választásra készül – ismét – a Nemzeti Együttműködés Rendszere.

Az ellenzéki pártok indulását a kormány nem akadályozza, viszont bezárta őket a választási rendszer labirintusába, átalakította körülöttük a médiakörnyezetet, lábhoz parancsolta a választási hatóságot, és legutóbb már Alaptörvény-ellenesen nyúlt bele a kampányhirdetések szabályozásába is.

És ezek csak a választást közvetlenül befolyásoló tényezők. Mint megannyi választásos autok­­ráciában, a voksolásnak van tétje, csak éppen a kormányoldal igyekszik mindent megtenni, amit szükségesnek lát és ami erejéből telik, hogy a hatalom ajtaja az ellenzék előtt zárva maradjon, sőt, még az ajtórést is gondosan eltömi.

A legújabb óvintézkedés a kormány részéről a „Soros-terv” elhárítását szolgáló nemzeti konzultáció, aminek ötlete Kósa Lajos távozó frakcióvezető és leendő miniszter közlése szerint több frakciótag fejéből egyidejűleg pattant ki – talán egyenesen úgy, mint Pallasz Athéné Zeusz fejéből, teljes fegyverzetben.

A nemzeti konzultá­­ciók fej­­lődéstörténete lenyűgöző. Ellenzé­­ki kon­­zultációi idején még csupán a több­­milliós részvételről füllentett a Fidesz, amely akkoriban klasszikus populista toposzokkal operált a szociális elégedetlenség témakörében.

Kormányra visszajutva az alkotmányozásról szóló konzultáció esetében csak azt az apróságot nem kérdezték meg a nemzettől, óhajt-e egyáltalán új alkotmányt.

Aztán egyre inkább belelendültek a témául választott jelenségek radikális átértelmezésébe meg a sugalmazott kérdések megfogalmazásába, mostanra pedig az Orbán-rendszer eljutott oda, hogy egy nem létező tervre hivatkozva hordozza körül az országban a konzultáció véres kardját.

Soros György nem annyi menekültet és nem úgy javasol (nem utasít) befogadni Európába, ahogyan azt a magyar kormány róla állítja. Tipikus szalmabábérvelés: a kijelölt ellenfélnek tulajdonított álláspontot készül romba dönteni Orbán, vagyis azzal harcol, amit ő maga talált ki azért, hogy harcolhasson ellene.

A sokadik konzultáció egyúttal reak­­ció a csúfosan elvesztett kvótaperre, amit a kormány maga kezdeményezett, így utólag eléggé snassz az Európai Bíróság állítólagos politikai befolyásoltsága feletti hüppögés.

Nehéz helyzetbe hozta Orbánt a szlovák miniszterelnök diplomatikus nyilatkozata az ítéletet követően, ezután a magyar kormányfő is kénytelen volt fogcsikorgatva kimondani, hogy „tudomásul vesszük” a döntést. Ez azonban kifelé szól, belső használatra itt van a konzultáció, az „úgysem számít az ítélet”-érvelés meg Brüsszel ostorozása.

Az uniókritika és a menekültellenesség társítása a nemzeti retorikával a jelenlegi kormányzati ciklus kiemelkedő ideológiai és kommunikációs innovációja, ami magán hordozza az orbáni politika legsajátabb vonását: a sérelmi és az erőpolitika egyesítését. Minket folyton bántanak, sőt a legmagasabb szinten összeesküsznek ellenünk, de Orbánnal végre mi győzünk. Akkor is, ha éppen nem.

A győzelem itt és most azt jelenti: nem leszünk bevándorlóország, pláne nem lesz itt nyugat-európai liberalizmus, mert az „egész egyszerűen szellemi öngyilkosságot jelentene” – miként ezt Orbán a minap a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének országházi kongresszusán kifejtette.

A folyamatos, tömeges és legfőképpen veszélyes bevándorlás, az integrálhatatlan migránsok és a jöttüket titokzatos – de persze naponta leleplezett – okból támogató külső és belső hatalmak emelték magasabb szintre az orbáni szuverenitásretorikát, és alakították xenofóbiává „szimpla” nacionalizmusát.

Az érzelmi hatáskeltés mélyrétegeibe hatolva érte el a miniszterelnök, hogy nyolc év után is viszonylag nagy mozgósító erővel rendelkezik, és egyidejűleg tudja hívei számára a parancsoló erős vezető meg a lázadó szabadságharcos szerepét eljátszani.

Törekvéseinek szimbóluma a határkerítés, ami szeptember eleji kötcsei beszédének is központi témája volt.

A „meg kell védeni a kerítést” fordulat abszurditását mi sem jelzi jobban, mint az, hogy valójában alig van olyan politikai szereplő, aki azonnal lebontatná a határkerítést. Éppenséggel az ellenzék számos fajsúlyos szereplője izzadságos munkával formázza saját kerítéspárti mondatait, mert bár a kerítést nem szeretik, jobbat nem tudnak.

Ahogyan a 2014-es választás hallgatólagos tétje az Alaptörvénnyel megkoronázott orbáni országátrendezés választói jóváhagyása volt, úgy a 2018-as választáson a menekültellenes politikáról is szavazni fogunk, meg mindarról, amivel ezt Orbán összekapcsolta.

Márpedig Orbánnak jó ideje mindenről ez jut eszébe. Legutóbb az Egész­­ségügyi Világszervezet európai regionális bizottsági ülésének résztvevőit örvendeztette meg azon tételének kifejtésével, miszerint a magyar demográfiapolitika célja, hogy „betelepítés helyett a családpolitika megerősítésével” oldja meg a súlyos „európai népesedési problémát”.

A kormánynak az országon belül korábban is az volt a célja, hogy a politikájának megfelelő gyerekek szülessenek meg, ezért jár kevesebb állami pénz a szegényebb családok gyerekei után, mint a tehetősebbeknek – ez ugyanis az adókedvezmény Fidesz által preferált formájának lényege.

Forrás: 168ora.hu

Ugyanezen logika mentén az egykulcsos adóval összegszerűen többet fizetnek ugyan a magasabb keresetűek, de ez a technika nem vesz tudomást az eltérő teherbíró képességről: ugyanaz a tizenöt százalékos adókulcs a magas keresetűek számára kedvező, ezért pedig akár voksokkal is kifejezhetik hálájukat, miközben a korábban adójóváírást igénybe vevő minimálbéreseket agyonnyomja.

Ők örüljenek, hogy nem csúsznak le a közmunkások közé, akik meg örüljenek, hogy kapnak közmunkát, hiszen a legyengített és a korábbinál is lyukacsosabb segélyezés megélni nem segít, viszont megbélyegez, és még ebből is ki lehet zuhanni.

Ez a munkaalapú társadalom valósága, ahol szélsőséges módon érvényesül a munkapiac és vele a társadalom részekre darabolása, a peremhelyzetek extrém bizonytalansága vagy éppen holtbiztos kiszolgáltatottsága.

Az így előálló „jóléti” politika büntet, fegyelmez, ellenőriz, az állami paternalizmus pedig olykor jutalmaz, lásd a nyugdíjasoknak karácsonyra ajándékozott Erzsébet-utalványokat vagy az ingyenes (értsd: többgenerációs) tankönyveket.

Az ajándékozó állam csúcsterméke a rezsicsökkentés, ami óriási szerepet játszott az előző választási kampányban, és mivel – mint arról lapunkban egy héttel ezelőtt írtunk – az árszabályozáson 2014 után busás hasznot kasszírozott az állami földgázkereskedő, a nála felhalmozott pénzmag akár egy újabb rezsicsata megvívását is lehetővé teszi.

Az érdemesség, az ajándékozás, a jutalmazás és a hangulatjavítás billentyűin virtuózan játszó voluntarista kormány jól célzott béremelésekkel csillapítja a kedélyeket az egészségügyben és az oktatásban.

Ez nem elég ugyan a beláthatatlan következményekkel fenyegető munkaerőhiány megszüntetésére, de a pályán és itthon maradtak időleges belenyugvását a fennálló helyzetbe el lehet érni általuk.

Az egészségügyi és az oktatási államtitkár győzelmi jelentései – Palkovics László például „nagy ugrást” vár az oktatás minőségében – bónusz üzenetek azoknak a kormányhíveknek, akikhez eljutottak a hírek és a tapasztalatok a szóban forgó ágazatok valódi helyzetéről: őket kell megnyugtatni, gondolatmankókkal ellátni a tekintetben, hogy az ellenséges propaganda állításaival szemben igenis minden a legnagyobb rendben van.

A történethez tartozik, hogy az infláció évtizedek óta most a legalacsonyabb, és az Orbán-kormány vitte tartósan a maastrichti háromszázalékos küszöb alá az államháztartási hiányt is. Ez teheti lehetővé egyebek mellett a választási osztogatást.

Igaz, amit Orbán „egy magyarcentrikus és egy profitcentrikus gazdaságpolitikai gondolkodásmód sikeres ötvözeteként” ünnepel, az valójában a klientúra hizlalását jelenti, méghozzá meghatározó részben az ­uniós források révén.

Bár Orbán szerint „színvonaltalan” azt állítani, hogy a magyar gazdaságot az európai források serkentik, a KPMG és a GKI által a Miniszterelnökség megbízásából készített, idén publikált tanulmány szerint 2006 és 2015 között az európai uniós források nélkül a GDP 4,6 százalékos növekedés helyett 1,8 százalékkal csökkent volna, és az államháztartás deficitje sem süllyedt volna három százalék alá.

A jövő egyik legfőbb kérdése éppen ezért az, hogy a pávatáncát uniós politikai lövészárkokban lejtő Orbán-kormány mire számíthat a soron következő európai költségvetési ciklusban, és a sejthető forrásszűkülés miként befolyásolja majd a Nemzeti Együttműködési Rendszer fenntarthatóságát.

MTI Fotó Forrás: 168ora.hu

A sorosozáson, a kerítés identitásképző szimbólummá emelésén, a társadalom megosztásán, a szegények fegyelmezésén, a nagyobb társadalmi tőkével rendelkezők követeléseinek részleges kielégítésén, valamint az uniós források klientúraépítésre költésén túl a hatalommegtartás orbáni terve gondot fordít az ellenzékre is.

Bár Czeglédy Csaba ügyében jócskán folyik még a nyomozás, a Fidesz egyre határozottabban arról beszél, hogy a gyanú szerint elcsalt milliárdok az MSZP és a DK pártkasszájában landolhattak. Bizonyíték erre mutatóban sincs, de ettől még épül az új Simon-ügy.

Hadházy Ákosból az újszülöttek, Vona Gáborból a nyugdíjasok rémét formálja a kormány propaganda- és heccmédiája.

Emellett a 168 Óra már júliusban írt arról, hogy a kormánypropaganda provokációvádakkal készül az őszre: bármilyen ellenzéki akcióra kerüljön sor, azt külső erők által irányított rendzavarásnak fogják beállítani. Ha ezt nem hiszi is el a kormánypárti törzsgárdán kívül más, arra azért alkalmas lehet, hogy a megbélyegzéstől és a retorzióktól való félelem sokakat távol tartson a politikai cselekvéstől.

Miközben az ellenzéki közvéleményben sok jogos kritika éri az egymással veszekedő ellenzéki pártokat, békétlen viszonyuk és önérdekvezéreltségük csupán az egyik tényező, ami a szisztematikus választásbefolyásolás közepette előnyt jelent a Fidesznek.

Annak a kormánypártnak, amely a rendszerváltás utáni politikatörténetben példátlan módon belső egységét megőrizve, esélyesként vág neki a választásnak két kormányzati ciklust követően.

A több mint kétséges ellenzéki egység mégis fontos kérdés, mert ha sok választókerületben egyetlen jelölt integrálná a kormányváltó voksokat, akkor fölébe lehetne kerekedni a pártok népszerűségi listáját több mint tizenegy éve megszakítás nélkül vezető Fidesznek. Orbán szilárd pozíciókkal rendelkezik,

de többen vannak ellene, mint mellette: a rendszerfenntartó korrupció, a fideszes elit basáskodása, a katasztrófa felé tántorgó egészségügy és oktatás, az orosz birodalmi érdek egyre irritálóbb kiszolgálása mélységes ellenszenvet alapozott meg az Orbán-rendszerrel szemben mindenféle politikai oldalon.

Más kérdés, ki mindenkit kellene beleérteni egy úgynevezett ellenzéki egységbe, és az is, vajon a pártok hivatalos megállapodását követnék-e a szavazók. Szóba jöhetnek informális egyezségek is, például a jelöltek célzott leléptetése a választás napja előtt, végső soron pedig a választók spontán is szelektálhatják a jelölteket, tömegesen átszavazva az esélyesre.

Van, aki szerint (Török Gábor) a centrális erőtér megroppant – kijelentő módban és múlt időben –, mert a baloldali-liberális és a jobbikos tábor egy-egy jelölt mögött ma már kész egyesülni.

Másfelől viszont kérdés, hogy a Fidesz támogatottsági mélypontján, 2015 elején tartott időközi választások eredményéből a 2018-as általános választásra vonatkozóan messzemenő következtetést lehet-e levonni. Az azonban a fenntartások mellett is látható, hogy a határátlépő átszavazás lehetősége soha nem volt annyira élénken vitatott téma, mint jelenleg.

A kormány által levajazni próbált 2018-as versenyben a sötét ló a választó, akiről nem tudni, hogy elégedetlenségét voksra váltja-e egyáltalán, és ha ezt teszi, érdeklik-e majd a párthatárok vagy a későbbi kormányalakítás nehézségei.

Az ellenzéknek (legalább) négyszer annyi egyéni kerületet kellene nyernie, mint 2014-ben, hogy száz mandátum alá szorítsa a Fideszt; a „mesterterv” tehát nem a győzelemre irányul, hanem arra, hogy a győztes párt ne tudjon egyedül miniszterelnököt választani.

Felmérhetetlen, mekkora változást hozna egy ilyen fejlemény, ennél már csak azt nehezebb elképzelni, miként következhetne be. Mégis, a valamiképp előálló ellenzéki erőkoncentráció – amit okos politikával elősegíteni és irányítani lehetne – az egyetlen olyan út a rendszer leváltása felé, amit Orbán nem tud kerítéssel eltorlaszolni.

168ora.hu