Olyan furcsa magyar lettem az elmúlt tíz évben, mert a fővárosból jöttem vissza a szülőfalumba ifjúságom csúcsán, még egy összességében nagyon élhető Magyarország, számomra legkedvesebb szögletébe, ide Zalába. Most elköszönök újra, mint kezdő koromban, mikor azt hittem, hogy csak az ünnepek hívnak majd vissza erre a tájra, anyámmal, apámmal töltendő közös ünnepekre. Most véget ért a magam választotta és a sors által rám mért küldetésem. Újra elköszönök, elköszön a nővér, ó nem végleg, dehogy is,hiszen nem tudok én mást, csak ápolni, gyógyítani. Elköszönök a falumtól és a jelenlegi, vagy már csak volt munkahelyemtől, főnökeimtől, kollégáktól,a nagykanizsai sürgi balesetitől. Esküszöm szerettem, a nyolc év most szempillantásnak tűnik, szép volt, küzdelmes, fárasztó, izgalmas, érdekes, de gyönyörű. Nem volt ugyan olyan egy napja sem.

Fiatal éveimet Pesten töltöttem, szüleim súlyos betegsége illetve halála miatt jöttem vissza Zalába. Nehéz évek voltak , a "civil"éveim. Most úgy tűnik ennek vége. Az érzés furcsa, visszaköltözöm Pestre, mert visszahúz a szívem, a vidéki életet, bár itt születtem sosem szoktam meg. Hiányzik a pezsgés, túl nagy itt a csend és a kulturális "semmi". Érdekes érzés mert egy jobb és könnyebb életet remélek, talán ad Isten hozzá egészséget, mást nem is kérek, és mégis fájdalommal teli a szívem. Fáj , mert nem lesz kihez visszajönnöm, nincs anyukám, apukám aki átölel ha megjöttem, és fáj itt hagynom a munkahelyet amit egyszerűen csak szerettem.

Az utolsó napom, olyan Istenesre sikerült, olyan igazi balesetis, melós, feszült, izgalmasra. Péntek 13....hm...leesett az első hó, sajnos az idén is mint megszoktuk már, váratlanul jött, hiszen még ilyet....januárban hó. Frontális ütközések, súlyos sérültek, törések, mentők egymás után. Fiatal ügyeletes adjunktussal, kivel mással, hiszen az esetek 99%-ban az ő ügyeleteiben érkeznek a súlyos sérültek. Ezerszer ígértem neki, hogy soha többet nem ügyelek vele, talán többször is, de a sérüléssel is jár szerencse, mert ő egy olyan, igazán jó orvos. Lassan reggel lett, utoljára rendet tettem a kezelőkben, visszanéztem ahogy az ajtót nyitottam,a látásom homályos lett. Végignéztem az akkorra már csendes folyosón. Az öltözőben kolléganőimmel szomorúan néztünk egymásra, csak annyit mondtam....ne most, jövök még, és gyorsan elindultam. Hazafelé cikáztak gondolataim, a hó lefagyott, szemeim kerestek egy hókotrót, hómunkást, de hiába.

Eszembe jutott Zoli barátom mikor síelni tanított,azt mondta" - Ildi, minden pálya vízszintes", akkor oké,igyekeztem csizmámmal hóekével közlekedni. Csend, fehérség, lélek sem, majd a templomnál egy embernek látszó szörnyeteg lapáttal üt egy kutyát, rászóltam, majdnem kaptam egyet én is, kérdésemre, hogy miért teszi annyit mondott, mert ilyen kedve van. A nővér aki mindig igyekszik jót tenni, most rosszat akart, szerettem volna, ha jól megharapja az a kutyus, lett volna kedvem visszamenni,ellátni. De nem harapta meg,behúzta kis fejét,azon tűnődhetett, hogy miért bántja, hiszen ő csak azért szökött utána, mert vele akart lenni, mert szereti a gazdáját. "Korcsolyázok" tovább, arra gondolok miért nem takarítják már az utakat,elmúlt már 6 óra.

Megyek tovább, fél hétkor nyit az üzlet ahol vásárolni szoktam,belépek, mosolyogva jön felém az eladó, sok mindent intéztem már neki, most is arra kér,sajnálattal mondom, már nem tudok segíteni, elmegyek..." - Ja"...és otthagyott, igen ezt már jól ismerem, de nem baj. Bevásárolok, várom a buszt, fázom,megérkezik, felszállok, álmos és fáradt vagyok, arra gondolok még havat kell lapátolnom, jó kis kardió alvás előtt. A buszon nézem a tájat, minden fehér,ismerem az összes házat, bokrot,a kanyarban feltűnik a kis falu ahol élek (még két hétig).Istenem milyen szép, mint egy kis ékszerdoboz ,a házak a templom a domb tetején, de a látvány sajnos kevés, nagyon kevés. Hazaérek,a ház előtt a hó elszórva,ez most jól esett, köszi Attis, biztos Te voltál. Felteszem a kávét, mert az kell elalvás előtt, megetetem a tucatnyi macskát és leülök az asztalhoz. Ránézek a telefonra,ilyenkor reggel sok a privát SMS, egy új ismerős ,olvasom sorait...." - Köszike a visszaigazolást,és azt a sok kedvességet,segítségnyújtást,amit kaptam Öntől, nagyon jól esett." Hm...volt ereje írni a fájdalmak között,este hozta a mentő,súlyosan sérült. Én köszönöm a sorokat, igen így kell ezt zárni...így! Olyan volt ez a nyolc év, mint a füst melyet kifújok, mélyen szívom a cigarettát és nézek ki az ablakon.

Nem, nem látok semmit,mosolygok,és folyik a könnyem, ezernyi emlék tör fel bennem, jók és rosszak,de a mérleg a jó felére billen. Lezárult egy korszak az életemben,a sürgősségis, mindig szeretettel gondolok majd rá, és nem teszek pontot a végére Gondolataim tovább cikáznak, most már az újra gondolok, hiszen valamikor ott dolgoztam, én csak visszamegyek most, vajon milyen lesz? Olyan mint régen? Milyen lesz a találkozás és milyenek az azóta ott dolgozó fiatalok? Nézem az oldalukat a facebookon, vidám,belevaló társaságnak tűnik, remélem elfogadnak, remélem megszeretnek és újra egy jó csapat tagja lehetek.

Milyen lesz újra Pest,a nyüzsgés, az élet? Érzem szép, hiszen nekem Pest a hazám,ott vannak a barátaim, ez itt meg az otthonom. Elrepül a két hét,rengeteg a dolgom,az elintézni való, aztán újra felveszem a fehér ruhám, újra beállok a betegágy mellé, kicsit máshogy, máshol, de ápolni fogok, érzem szép lesz.