A nőnap margójára

Tiszteld a nőt, mindig ezt mondják,

Mégis láthatod a sok elgyötört orcát.

Nem érted, hisz’ te a tiltottat sosem teszed,

Csak jó indokkal emeled másra a kezed.

Nem érted, miért a felháborodás,

Honnan ez a keserű felbátorodás,

Ha egy távoli földön aláírt egyezményt,

Elvetnek, mint valami nem kívánt kedvezményt.

És látod ahogy ura a nőjét hülyének nézi,

És a nője, ezt mindennapos nyűgként elnézi.

Közben fogy a pénz és hó végére,

Ezrével kerülünk az éhhalál szélére.

Nézed ahogy kevesen felállnak, hogy „Ebből elég,

életünk főszereplői vagyunk, s nem csupán egy eldugott mellék!”

Azt várod, hogy mindenki könnyen fakadjon mosolyra,

Nehéz úgy, ha arcod gond, verés és megaláztatás koszolja.

Te soha! Te semmit!

Tátogni tudsz, ennyit.

És most dühöngsz e pár sort ítéletként hallgatva,

Ahogy gyermeki önérzeted csíkokra szabdalja.

Utólag mindig kiderül, hogy bár szörnyű

Indokot találni tétlenségre mindig könnyű.