A bérbeadónak (munkavállalónak) esélye sincs, nem hogy jogi garanciái lennének, hogy a bérlemény használatával összefüggő általános költségeit a tárgyi eszközök bérbeadásának jogi szabályozásához hasonlóan (a jogegyenlőség és a szolgáltatás egyenértékűségi elvének érvényesítésével) érvényesíteni tudja, arra képes lenne.

Ilyen költség, pl. a bérbeadó összegzett humántőke befektetési költségeinek megtérülése, az amortizáció.

Másrészről a munkaviszony létesítése már e jogviszony létesítése előtt függőséget jelent a munkaáltató javára a munkavállalóval szemben, (társadalmi egyenlőtlenséget, alárendeltséget illetve kiszolgáltatottságot) mert nem tudja, számára jogilag sem biztosított munkaerejével, mint tulajdonával a szabad rendelkezés.

A természet és a dolgok logikája szerint(?), a munkavállaló igen korlátozottan képes tulajdonával, munkaerejével rendelkezni, illetve ehhez a tulajdonhoz kapcsolható tulajdonosi funkcióit gyakorolni.

Ezek a bérleti eszmefuttatások kapcsolatban vannak a függőmunka vagy önállótlan munka értelmezésével is.

A munkaszerződés közös célja valaminek a közös előállítása, dologilag meghatározható tárgya ennek a szerződésnek nincs, ezért nehéz a dolgokkal foglalkozó szerződésekhez hasonlóan precízen meghatározni. Ez ma már nem így van, mert a használati viszonyban a humántőkét, mint dologilag definiálható jószágot bocsátják a munkáltató rendelkezésére. Ezzel a munkaszerződés nem számol, a függőség már a munkajogi viszony létesítése előtt fennáll, társadalmilag meghatározott önállótlanság és egyenlőtlenség formájában a két szerződő fél a munkáltató és a munkavállaló között.

Az un. függő vagy nem önálló munkatevékenységnek, mint a mások és a saját szükségletének kielégítése egyik eszközének, a jogi adaptációja éppen a státuszmentes társadalmak jogrendjében vált problematikussá. A totalitárius államberendezkedés lebontásával a jognak ugyanis merőben új elvnek -a szerződés elvének- megfelelően kell minősítenie a más részére végzett munkatevékenység alapján kialakított jogi kapcsolat ahhoz, hogy össztársadalmi szinten is általános rendező elvvé válhasson szükséges, hogy a jogrend közel azonos hatalmi egyenlőséget teremtsen a résztvevők között.

A más részére végzett munkatevékenység jogi minősítése azért okozott nehézséget, mert ebben a kapcsolatban nincs olyan tényező, amely a piaci forgalomban, dologi formában megtestesülő áruként jelenne meg. Ez utóbbi esetben ugyanis a munkatevékenység közvetlenül azt a célt szolgálja, hogy az adott termék vagy egyéb dologi szolgáltatás által az azt bérbeadó és az azt kapó fél szükségletei általa nyerjenek kielégítést. Ebben a folyamatban tehát nem általában a munkatevékenység, hanem egy meghatározott konkrét cél vagy eredmény megvalósulása az emberek közötti viszony hordozója.

A munkaerőnek nincs piacon eladható „dologi” értéke, mégis értékesíthető? Értékesíthetőségének alapja a piac által nem elismert humántőke befektetések összes költsége, amit a munkáltató nem fizet meg. Ezért az egész jogrend tagadja ennek a dologi értékének a realitását.

Az állam pedig tudatosan a jogszabályokkal hátrányos helyzetet tart fenn a humántőke befektető, a társadalom kárára, a munkavállaló sérelmére, a munkáltató javára, anyagi és hatalmi előnyére.

A humántőke dologi értékére, annak „hiányára, tagadására” épülő, a jogtechnikai meghatározásának lehetetlenségére való hivatkozás nem más, mint a joghátrány fenntartásának tudatos, tudományos eszközökkel történő igazolására (legitimálására, elfogadtatására) való törekvés. Ebben az értelemben alkotmányellenes a munkaviszony szabályozása, a joghátránnyal járó anyagi hátrány fenntartása a jogegyenlőségre történő virtuális hivatkozásokkal.

Úgy gondolom, hogy a humántőke dologi értékét vagy az általa megtermelt profithoz viszonyítva lehet egzakt módon meghatározni, ezt azonban a differenciált profithoz való hozzájárulásként a befektetett humántőke nagyságából lehet levezetni, amennyiben ontológiailag a humántőke a gazdasági folyamatok tőketényezője. (Más kérdés, hogy ezt elismeri a jogrend vagy nem: de objektív adottságnak vehető).

E nélkül ugyanis értelmezhetetlen az ember munkavégző képességének eredete!

A munkaviszony „de facto” tőkeviszonnyá alakul át a humántőke szerepének felértékelődésével (igaz, mindig is az volt) és nem helyettesíthető ennek a viszonynak a racionális leírása, értelmezése a szociális partnerség (=a tőkeviszonyban betöltött meghatározó funkcióról való lemondás!) elnevezésű, korábbi ideológiával (az egészségügyi karbantartás pedig nem helyettesíthető a szolidaritás és a humanizmus morális ideológiájával).