Hogy a dramaturgok maradtak-e ugyanazok, esetleg a rendezőket a Teátrumi Társaság delegálta, nem lehet tudni; az előadás mindenesetre a megtévesztésig hasonlóra sikeredett. A fényes győzelmek felsorolását néhány bejáratott poén után Váci Mihály: Még nem elég című versének strófái követték, majd jött az állampárti kongresszusok elmaradhatatlan ígérete: tíz év múlva Európa legfejlettebb országai közé kerülünk.

Kétségkívül van realitása annak, hogy a harmincas évek elejére beérjük Ausztriát, de élünk a gyanúperrel, hogy azok nem ennek a századnak a harmincas évei lesznek. Egyébiránt nekünk saját magunkat kellene utolérnünk, senki mást, azt viszont minél előbb. Fájdalmas kimondanunk, de a munkásmozgalom évtizedek óta karosszékekben küzdő harcosai ebben a kérdésben sokkal óvatosabban bántak a fogadalmakkal: ők csak a fejlett szocializmus építésének következő fázisát jövendölték, amiről senki sem tudta, mi fán terem. Talán megsejtették, hogy a kommunizmust, amikor majd mindenkinek mindenből elege lesz, nem is kell annyira siettetni.

Valahogy így lehetnek ezzel az új állampárt potentátjai is: azt a kis időt, amíg beérjük a Nyugatot, simán kihúzzuk az Adrián vagy a hatvanpusztai rónaságban. Az apostoloknak sikerült, mi sem adhatjuk lejjebb. A többieknek meg ott marad a remény. Hiszen minden szerelmes tudja: az a leglélekemelőbb időszak az életben. Türelmetlenkedésre nincs ok: néhány tizenkét éves kinevezés és hopp, máris itt van. Felesleges rohanni: Európa legfejlettebb országaiban a kinevezések általában négy évre szólnak. Úgyhogy csak lassan azzal az utoléréssel.

Bizonyos szempontból az MSZMP több bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor 1985-ban néhány helyen utat engedett a többes jelölésnek a képviselői helyek vagy a pártbeli posztok betöltésénél. Sokáig úgy látszott, hogy a Fidesz legalább egy, a jelentéktelenségében is felemelő alelnöki hely erejéig követi a gyakorlatot, de aztán győzött a központi bizottság bölcsessége: a mostani, válságokkal terhes időszakban nyilván megengedhetetlen, hogy az ellenség éket verjen a Párt legjobbjai közé. A mesés örökség hullámán még Kósa Lajos is alelnök maradhatott. Az ész a legnehezebb körülmények között is kiköveteli a maga helyét.

Az meg egyenesen az ötvenes évek atmoszféráját idézte, amikor a tizenhatodik kerületi polgármester igazi, elvtársi nyíltsággal kért eligazítást a pártközponttól, milyen választ kell adni az úgynevezett kellemetlen kérdésekre. Megjegyezzük, a vigyázzállásban voltak apróbb tartási hiányosságok, a tisztelgés is elmaradt, s a polgármester valószínűleg azzal sem volt tisztában, hogy a probléma már a nyolcvanas években felmerült: akkor egy frissen megválasztott munkásképviselőnőt kérdezte a riporter, tudja-e, mi lesz a dolga a Parlamentben. Nem - hangzott a válasz – de majd biztosan megmondják. Akkoriban kevesen hitték, hogy ez a kabarétréfa ilyen hamar megismétlődhet Magyarországon.

A tisztújítás a legnagyobb rendben, vastapssal, ujjongással zárult. S ha már a kancelláriaminiszter az ellenzéki koalíciót magyar Molotov-Ribbentropp paktumnak nevezte, folytatjuk a történelmi párhuzamot: tizenhetedik lévén, a kongresszust az emlékezetes 1934. évi győztesek kongresszusának aposztrofálnánk. Utóéletét nézve lehet, érdemesebb lett volna rögtön tizennyolcadikat tartani. Egyébként a rendezvényről egy szerény, mégis fontos személyiség távol maradt, igaz, nem is hívta senki. Őt úgy hívják, valóság.

Hamarosan jelentkezni fog.