Éppen egy éve annak, hogy egy Abu Bakr al-Baghdadi névre hallgató egyén az iraki Moszulban fellépett egy emelvényre, és bejelentette, hogy ő az általa vezetett Iszlám Állam (IS) kalifája, azaz uralkodója. 

Mindig is az volt az álma, hogy az I. világháború után, a nagyhatalmak akaratából létrejött természetellenes államképződmények helyén feltámasztja az ó- és középkorból ismert moszlim birodalmak utódát. A kalifa „beiktatásának” első évfordulóján, azaz a múlt hét elején Abu Muhammad al-Adnani, az IS szóvivője arra szólította fel a szent háború (dzsihad) harcosait, hogy ünnepeljék meg méltó módon az egy hónapig tartó nagyböjtöt, a ramadánt, és tegyék sietve „a katasztrófa hónapjává a hitetlenek számára”.

Tisztázzuk. Az Iszlám Állam – az adószedéstől eltekintve – legfeljebb embrionális formában lát el állami funkciókat, bár „dolgozik” rajtuk (egészségügy, oktatás stb.). Nem állam, hanem katonai terrorszervezet, amely Oszama bin Laden Al-Kaidájából nőtt ki, csak épp annak nem voltak területei. Azt mondanám a költővel szólva, hogy a rettegés birodalma, hiszen nincsen benne helye keresztényeknek, kurdoknak, drúzoknak, jazidieknek stb., csak a szunnita vallásfelekezet legszélsőségesebb parancsait teljesítő embereknek. A többieket vagy elűzik vagy legyilkolják. Hitetlennek számítanak a rivális síiták is, bár rájuk nem ezt a jelzőt aggasztják, hanem az „eretneket”, ami még a középkori kereszténység szemében is súlyosabb elhajlásnak számított, mint a hitehagyás.

Szakértői körökben két rivális elmélet küzd egymással az IS távolabbi szándékairól. Az egyik azt hirdeti, hogy Baghdadiék annak a területnek a stabilizálására törekednek, amelyet meghódítottak; valóban államépítéssel vannak elfoglalva, éspedig abból kiindulva, hogy állami létüket a külvilág előbb-utóbb tudomásul veszi. Ahogyan tette ezt mellesleg az Afganisztánban majd egy évtizeden át uralkodó tálibokkal. (Más kérdés, hogy a tálibok nem rajzoltak át államhatárokat.)
A másik elmélet szerint az IS arra rendezkedik be, hogy globális (világméretű) hálózatot építsen ki, és ott csapjon le a „hitetlenekre”, ahol a legkevésbé várnák. Ehhez megvan a stratégiája. A reá fölesküdött egyéneket arra biztatja, hogy legyenek „kreatívak”, vegyék saját kezükbe a kezdeményezést, akár úgy is, hogy nem egyeztetik a Központtal viszonylag kis kaliberű akcióikat.

A múlt heti „véres péntek” ez utóbbihoz szolgáltatott illusztrációt. Az IS „harcosai” két „bűnös” arab államra csaptak le, Tunéziára és Kuvaitra. (A történet francia fejezetéről később szólunk.)

Tunéziáról tudni kell három dolgot. Az egyik, hogy nem csak úttörője volt az „arab tavasznak”, hanem az egyetlen olyan ország, ahol a diktátor – Ben Ali elnök – elűzése demokráciát teremtett, egyensúlyt az iszlamista és a világi politikai erők között. A második, hogy az IS szempontjából undorító módon ez az ország idegenforgalomból él, azaz „erkölcstelen” életmódnak ad helyet. A harmadik – amely különös paradoxon –, hogy éppen ebből a demokratikus országból tudott az IS több embert toborozni (legalább háromezret), mint bármely más arab országból.

Nem vagyok pszichológus, ergo nincs magyarázatom arra, hogy milyen agymosáson ment keresztül az a 23 éves tunéziai egyetemista, bizonyos Szeifeddin Rezgi, aki Szusza közelében, a legdivatosabb tengerparti fürdőhelyek egyikén rezzenéstelen arccal lemészárolt ötven, jobbára zavartalanul napozgató turistát, sőt gránátot dobott a szállodára is, behatolt oda, és tovább lövöldözött a géppisztolyából. Ezt a Rezgit afféle mulatós, táncolós, a fociért rajongó fiatalembernek ismerték, csak a hagyatékából derült ki, hogy a szent háború harcosaként akar meghalni. Ami sikerült is neki.

Csak azt nem tudni lapzártakor, kik segítettek neki abban, hogy halálra ítéltjei nagyobb részt angolok legyenek- egyszóval egy olyan ország polgárain állt bosszút, amelyik Irakban részt vesz az IS elleni harcokban. Helyi arabokra egyetlen lövést sem adott le. Ellentétben az onnan távoli Kuvait öngyilkos robbantójával, aki két tucat hívő, közös imádságra gyülekező moszlimmal végzett egy mecsetben. A bosszú műve itt is könnyen bizonyítható: a meggyilkoltak kivétel nélkül síiták voltak (Kuvaitban szunnita a többség), márpedig az IS egyik komoly katonai ellenfelét Irán által támogatott és felfegyverzett síita milíciák alkotják. Ugyanakkor a robbantó magán Kuvaiton is ütni akart, ismét bosszúból, tudniillik a kuvaiti légierő a szaúdiak oldalán „beszállt” a jemeni polgárháborúba, ahol az IS ugyancsak nyomul, de nem csak a síita lázadókkal, a hutikkal, hanem a szunnita kormányerőkkel szemben is.

Mindazonáltal a kuvaiti mecsetrobbantó alapmotívuma a síiták megfélemlítése lehetett, mert gazdáinak/tartóinak az is szúrja a szemét, hogy Kuvaitban felekezetközi béke van, ahol a parlamenti képviselők egyötödét a síita kisebbség adja. Az IS ilyenformán épp az arab világ két, viszonylag működőképes demokráciájára csapott le, ami az általa terjesztett fertőzésnek, ragálynak talán a legékesebb bizonyítéka. Annak idején, amikor folyt az öbölháború, Kuvait csak egy ugrásra volt Szaddám Huszein Irakjától, s az el is foglalta átmenetileg. Az IS valami hasonlóról álmodozhat. Végtére is a kalifátus csak akkor ér valamit, ha mind több szunni moszlimot hajt az uralma alá.

Nyugalmazott brit katonai vezetők úgy gondolják, hogy az IS iraki és szíriai ellenfeleinek nyújtott légi támogatás messze nem elegendő. Ezerszer bebizonyosodott, hogy levegőből nem lehet háborút nyerni. Szárazföld erők kellenek. Igen ám, de az afganisztáni és iraki fiaskó után se az amerikaiaknak, se a briteknek nincs kedvük még egyszer háborúzni, maradnak „alapjáraton”.

Annak a bizonyos „fekete pénteknek” a harmadik színhelye egy Lyon melletti francia kisváros volt, ahol egy Jaszin Szalhi nevű, már korábban a terrorelhárítás látkörében levő arab férfi, egy szállítási vállalat alkalmazottja nem csak megölte, le is fejezte a főnökét, majd a levágott fejet arab feliratú zászlók társaságában fölszögezte annak a gáztermékeket előállító amerikai cégnek a kerítésére, ahová a szállítmányukkal indultak. Kisteherautójával megpróbálta felrobbantan a gyárat is, de ez nem sikerült neki. A párizsi Charlie Hebdo szerkesztősége és egy helyi kóser élelmiszerbolt elleni januári támadások és a mostani, az IS módszereit idéző gyilkosság után Manuel Valls francia miniszterelnök azt mondta: a franciáknak „meg kell tanulniuk élni a veszéllyel”. Lényegében ugyanezt visszhangozta az a brit tábornok, aki nevetségesnek mondta, hogy rendőrökkel őrizni és óvni lehetne a tunéziai fürdőhelyeket, szállodákat (sok van belőlük). A közös mondanivaló: nem lehet egyetlen országot se a terror elől elszigetelni. Senki nincs biztonságban. A brit biztonsági erők hiába tartóztatnak le napi rendszerességgel terroristagyanús elemeket; ugyanők bizonyosra veszik, hogy nem az a kérdés, lesz-e polgáraik ellen újabb terrortámadás, hanem az, hogy „mikor”.

Mindenesetre jó tudni, hogy azok az ezrek, akik elmentek harcolni az IS szárnyai alá Irakba és főként Szíriába, felerészt már hazatértek vagy hazatérőben vannak. Alighanem ők a legveszélyesebbek, mert egy hányaduknak egészen biztosan küldetése van. Hogy pótolni kell őket a csatatéren? Az IS képes rá. Hihetetlen ügyességgel, kifinomult módszerekkel toboroz a közösségi portálokon, nem csak moszlimokat, frusztrált keresztényeket is, akik „új identitást” keresnek maguknak.

168ora.hu