Azóta csak pár nap telt el, hogy Észak-Korea állítása szerint műholdat állított pályára, a nyugati hírszerzők és politikusok azonban úgy tudják,valójában ballisztikus rakétát tesztelt.

Rengeteg érdekes következtetést lehet levonni az ilyenekből. Elsősorban azt is, hogy a látszat mennyire csal - írja Magyar Nemzet.

Mióta Kim Dzsong Un pártfőtitkár-népvezér-egyeduralkodó felbukkant a színen, és megjelentek a világsajtóban az első fényképei, azóta folyton röhöghetnékem van, ahányszor megpillantom a pufók ábrázatát, a bamba tekintetét, az idiótán felnyírt haját, a gömbölyödő pocakocskáját.

Tisztára, mint egy hülyegyerek. A legszerencsétlenebb balfék az osztályban. Akit utolsónak választanak ki a grundon. A bohóc, aki nem azért röhejes, mert az akar lenni, hanem azért, mert nem röhejesnek lenni képtelen, ez meghaladja erejét és képességeit.

Csakhogy az, hogy Észak-Koreában kőkemény diktatúra van, és emberek halnak meg táborokban és börtönökben, nem vicces semennyire. Más kérdés, hogy ehhez nincs feltétlen szükség egyeduralkodóra, a rendszer jórészt elvégzi a piszkos munkát magától, mindenki szem a láncban. Ahhoz viszont, hogy hónapokon belül pusztuljon a honvédelmi miniszter és a vezérkari főnök – és mindazok, akik az elmúlt fél évtized alatt ki lettek iktatva vagy félre lettek állítva, Kim első mentorát is ideszámítva –, mégiscsak kellhetnek adottságok. Ahogy ahhoz is, hogy az a sok tapsikoló-jegyzetelő tábornok és pártfunkcionárius ne puccsoljon meg egy ilyen szerencsétlen alakot.

Amikor Kim Dzsong Un pártfőtitkár-népvezér-egyeduralkodó felbukkant a színen, és megjelentek a világsajtóban az első fényképei, azt hittem, kész, vége: ennek a történetnek is lőttek, az észak-koreai kommunistáknak is meg vannak számlálva a napjaik.

Minden egyes kivégzés, rakétakilövés és ünnepély arról szól – persze mellesleg –, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna.

A bohócdiktátor él, virul, megtekint, utat mutat, ítélkezik és fenyeget, és közben megnéz egy-egy NBA-meccset vagy argentin tévésorozatot.

Mondjuk aki már hároméves korában tudott autót vezetni – rendkívüli-isteni mivoltát illusztrálva állítólag ezt is tanítják az iskolákban –, azt tényleg nem lehet könnyű visszakézből letaszítani a trónról.

Nincs hihetetlenebb sztori napjainkban. Nézzünk végig a történelmen, nézzünk végig napjaink valóságán. Nemcsak minden idők legnagyobb tömeggyilkosai – Adolf Hitler és Joszif Sztálin –, de korunk velük amúgy összevethetetlen kemény legényei is mind karizmatikus, okos és tehetséges pasasok. Igaz ez a kolhozelnökből lett örökös fehérorosz államfőre éppúgy, mint minden oroszok aktuális cárjára vagy a csecsenföldi sahra. Elnézést a megfogalmazásért, de ezek mind férfiak.

Személyes teljesítményük nélkül nem jöhettek volna létre és nem maradhatnának fenn aktuális formájukban a rendszereik.

Hogy Észak-Korea – élén egy nyikhajjal – ehhez képest mégis hogyan és mitől áll, ahelyett, hogy dőlne, fel nem foghatom.

Egy ötletem van csak. Lehet, hogy amit ott látunk – már amennyit látunk belőle, minthogy ha őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk: vagy így, vagy úgy, de minden kép hazudik, ami eljut hozzánk onnét –, az nem más, mint a megvalósult kommunizmus legvégső és legtökéletesebb formája. A verzió, amikor a helyére kerül a kirakó minden eleme, és a szisztéma abszolút módon önműködővé válik. Senki sincs ugyanis, aki bármihez hozzá merne nyúlni saját akaratából. Azaz efféle fel sem merülhet ott, ahol saját akarat és individuum egyáltalán nem létezik már.

Ha így van, akkor mégis igazuk volt a kommunistáknak: létezik hibátlan társadalmi modell. Csak az egyént kell kivenni a gépből. De úgy, hogy írmagja se maradjon. Ez az, ami például Joszif Visszarionovicsnak és Rákosi Mátyásnak sem sikerült. Túl puhák voltak.

Létezik, hogy pont a papa és a nagypapa nyomdokain haladó bohócdiktátornak jöhet össze ez? Maradjunk annyiban: csak azért sem hiszem, hogy Kim Dzsong Un örök. Nincs valami jó véleményem az emberiségről, de ennél muszáj többet gondolnom róla.

mno.hu